A király vőlegénye (Befejezett)

💎Negyedik👑

Vladimir pov.
A kertben dúdolgattam a kisfiamnak. A rózsák pont most nyitották ki a szirmaikat így a napsütésben tökéletes harmóniában éreztem magamat. A kis drágám pedig már békésen szuszogott. Ekkor azonban megkondultak a harangok és láttam, hogy a szolgák riadtan rohannak felém.
— Felség! A boszorkányok! Támadnak a boszorkányok! – sikította a szolgalóm, mire a kisfiam keservesen felsírt. Berohantunk a palotába, de ott mindent ellepett a sötét mágia. Fekete köd burkolta be a fehér termeket. Leszakadtam a szolgálómtól és hirtelen egy fekete gomolyag termett előttem es egy alak tűnt fel belőle. A kisbabám még mindig keservesen sírt.
— Shh! Iroh, semmi baj. — csitítgattam. Az alak immár tisztán állt előttem. Autum, a boszorkányok alfa királya volt az.
– Nicsak, nicsak! Hát igaz a hír! Vladimir király egy alfa gyermeket szült, egy másik dimenzióbéli lénytől. – mondta vigyorogva és közelebb lépett. A kisbabámat nézte, mintha fel akarná falni a szemeivel.
— Mit akarsz tőlem?
– Nem egyértelmű? Közeleg a vérhold, az alatt készíthető egy főzet, amely immunissá tesz egy boszorkányt a tűzre. A fő hozzávaló, egy alfa hibrid vére. — mondta és előttem ekkor vált vilagossá minden. Kikerülve őt elrohantam onnan.
– Nincs hová futnod! Nem rejtheted el előlem! — kiabálta utánam. Sírva öleltem magamhoz a kincsemet és a trónterembe rohantam. Moran doktor ott várt.
— Jöjjön felség! — ragadta meg a kezemet és a vállamra tette a köpenyemet.
— Doktor! Mit csinál? – kérdeztem kétségbeesetten, de mormolni kezdett és a fények körülöttem egyre erősebbek lettek, majd a köpenyem alá rejtve a kicsikémet vártam, hogy mi lesz. Egy furcsa helyen nyitottam ki a szemem. Furcsa bútorokkal és ablakokkal teli helyiségben. A kisfiam ekkor ismét felsírt.
– Iroh! Nincs semmi baj, már nincs semmi baj. Azok a csúnya boszorkányok már nem bánthatnak minket. – csitítgattam, szerencsére hatásosan. Megfordultam és azt hittem ott helyben megáll a szívem. Igor mély barna szemei néztek rám vissza döbbenten. Odaléptem elé és megerintettem az arcát. Úgy nézett rám, mint aki nem akarja elhinni, hogy én vagyok az.
– Igor... – suttogtam. Én sem akartam elhinni.
– Vladimir, te...Hogyan? – kérdezte nagyot nyelve.
– Menekülnöm kellett. Dynia elesett. A boszorkányok megtámadtak minket! – szipogtam. Megállas nélkül a kicsit nézte.
— Vladimir, ez...
— Ő az én fiam, Iroh.