A király vőlegénye (Befejezett)

💎Harmadik👑

Igor pov.
A könyvem folytatásán dolgoztam. Az olvasók folyton arról kérdezgetnek, hogy mikor adom ki a folytatást, de ha egyszer nem vagyok gép, akkor ne várjanak csodát. Nem tudok úgy írni, mint egy robot. Hirtelen a fejem furcsán feszíteni kezdett és mintha a dobhártyám zúgó hangot adott volna ki.
– Anyám, mióta dolgozok? – kérdeztem a fejemet masszírozva. Az órára néztem. – Négy órája? Tényleg belemerülhettem. — motyogtam és inkább eldőltem az ágyamon. Muszáj lesz pihennem egy kicsit. A feszítő fájdalom azonban mégsem múlt el. Kimentem a konyhába és bevettem egy fájdalom csillapítót, hátha elmúlik, de egyre rosszabb lett. Már támaszkodnom kellett, hogy ne dőljek el. Aztan hirtelen hatalmas fényrobbanás tört ki a nappali kellős közepén, én pedig seggre estem ijedtemben. Amikor eltűnt a vakító fény egy fehér köpenyes alak állt a nagy szobában.
– Mi ez? Hol vagyok? Mi történt? — kérdezgette. Ez a hang... A lelkemig nyilalt. Remegő lábakkal felálltam és dermedten bámultam az alakot. Amikor pedig megfordult és megláttam az arcát, biztosra vettem, hogy álmodok. Vladimir hófeher arca és fekete szemei néztek rám! Ő épp úgy meg volt lepődve, mint én. Dermedten nézett és mintha könnyek csillogtak volna a szemében. A köpenye alatt a mellkasánál valami megmozdult, majd hangos sírásba kezdett. Leesett az állam, mikor egy élő, eleven kisbabát emelt ki a köpenye alól. Alig lehetett pár napos.
– Iroh! Nincs semmi baj, már nincs semmi baj. Azok a csúnya boszorkányok már nem bánthatnak minket. – csitítgatta a kicsit. Meg se bírtam szólalni. Milliónyi kerdés kavargott a fejemben. Ki ez a kicsi? Vajon az övé? Ki az apja? Mikor született? Hogy kerültek ide? Milyen boszorkányok? Azt hittem felrobban az agyam. Még a lábam se bírt megmozdulni. Vladimir ismét rám nézett, és ő indult meg felém. Előttem alig pár centire megállt és az arcom felé nyúlt. El akartam húzódni, de valami erő arra késztetett, hogy ne tegyem. A vékony ujjait az arcomra simította és bebiszonyította, hogy nem álmodok. Ez a valóság...
– Igor... – suttogta.
– Vladimir, te...Hogyan? – kérdeztem nagyot nyelve.
– Menekülnöm kellett. Dynia elesett. A boszorkányok megtámadtak minket. – szipogta én pedig megállás nélkül, az engem őzike szemekkel bámuló, picit néztem.