Diary of a princess

4. rész

Tehát kinn ültem egy széken egyetlen kicsi lámpa társaságában. Felvettem kabátomat, mert már nagyon hűvös volt a levegő. Becsuktam a szemem és azon gondolkodtam, hogy miért vagyok ilyen. Miért vagyok ilyen sznob? Ilyen elviselhetetlen? De nem találtam semmi választ. Körülbelül három óra hosszáig egyhelyben ültem és meg sem mozdultam. Hallottam, hogy már rég tart a koncert, talán lassan vége is. Nagy magányomban lépteket hallottam mögülem.
- Zelda már mindenhol keresett. -kaptam hátra fejem egy ismerős hangra- Azt hiszi haza mentél.
- Nekem mindegy ki mit csinál vagy mit hisz. Elegem van - fordultam vissza.
- Nekem nem mindegy.- állt meg mellettem két pokróccal a kezében, majd az egyiket odadobta nekem és leült a másik székbe- Hű, hallod, nem vagy könnyű eset...
- Ez most nem segít. - fordítottam el még jobban az arcom, de elém tartott egy colát.
- Idd meg baby.- nevetett- Hidd el, hogy jobb lesz.
Kivettem a kezéből és pár korty alatt megittam az üdítőt, majd úgy néztem rá, mint aki a csodát várja.
- Szóval mesélj Sarah Daisy Adelaine. Hallgatlak.- nézett fel az égre és kényelmesen elhelyezkedett a székben.
- Nem is ismerlek. Azt sem tudom mi a neved... -forgattam a szemem
- Mikey. -mosolygott magában
- Van valami normális neved is? - néztem rá unottan.
- Hát hogyne, őfelsége. Michael Gordon Cliffordhoz van szerencséje.- hajolt meg.
- Jaj, de vicces valaki. - mondtam ironikusan.
- Haha. Szóval, bocsi a vécés dolog miatt egyébként. - szólt mostmár komolyan- Nem akartalak megijeszteni.
- Hát, nem is tudom, talán elfogadom a bocsánatkérésed. - röhögtem el magam.
- Igeen! Ez életem legjobb napja.- nevetett.
- Ashtonék miért parodizáltak ki?- komolyodtam el újra.
- Mert nagyra nőtt gyerekek. Nekik minden vicces... Sokszor olyan egyedül vagyok. Tudom, nagyon gázul hangzik, ilyen nagy hírnév mellett nem kéne panaszkodnom. Körülbelül mindenem megvan, amit csak akarok. De amikor nem tudsz senkivel sem beszélni, mert mindenki csak azt a Michael Cliffordot akarja látni, aki bohóckodik, mindig jókedvű és aki kedves mindenkivel, akkor elgondolkozom, hogy kire számíthatok a rosszabb időkben. Luke normális, de sokszor külön utakon jár, Ashék meg olyanok néha, mintha majmok lennének. Nem normálisak.
- Tudod, ugyanebben a cipőben járok. Csak annyi különbséggel, hogy engem a családomom kívül senki sem szeret. Na jó, Zelda. - nevettem kínomban- És lehet, de csak lehet, hogy rájöttem, hogy miért vagyok ilyen.
- Na! - nézett újból az egekbe.
- Általános iskolában egyedül voltam. Mindenki bántott, hogy milyen kövér vagyok, hogy nézek ki stb. Próbáltam kedves lenni az emberekhez és beilleszkedni, de ha volt is rá esélyem, kihasználtak. És nekem elegem lett. Abból, hogy senkinek sem voltam elég jó, hogy minden nap bőgtem és hogy 'Apuci hercegnőjének' csúfoltak. Ezután csak magamnak akartam megfelelni, nem is érdekelt senki, mindenkit lenéztem. Persze akadtak kivételek. Felvettem egy álarcot, hogy sebezhetetlennek hassak, és mái napig nem vettem le. Senkinek sem beszéltem erről a dologról, még Zeldának sem, mivel nem hiszem, hogy igazán érdekelte volna. Egyedül anyáék tudják, akik nem sok mindent tudtak velem kezdeni, így ők is az 'álarcos' lányukat látják minden nap. Azt a lányt, aki mindenkit megsért, aki duzzog, ha nem úgy van valani ahogy ő akarja, aki nagyra van magával. Az emberek általában csak a 'Beképzelt Hiéna'-ként emlegetnek. Szóval, ez vagyok én.- sóhajtottam egyet.
- Nem ez vagy. Nem. - rázta a fejét Michael.
- Miért vagy ilyen kedves? - fordultam felé.
- Mert én nem a beképzelt hiénát látom benned.- mosolygott.- És mi van a családoddal? Mondtad, hogy nem tudtak sok mindent tenni.
- Nagyon szeretem őket. Nélkülük egy senki lennék. Ők vannak egyedül a világon, akikben teljesen megbízom és bármikor számíthatok rájuk. - csordult ki egy könnycsepp a szememből.- Próbáltak segíteni, de az iskola viszont semmiben. És szüleim igyekezete nem volt elegendő. Hiába éreztem magam jól otthon esténként, de a nap többi részében megszégyenítettek. A tanárokat pedig nem érdekelte, mi van velem.
- Hé, nyugi Sarah... - felállt és megölelt.
- Nem akarom, hogy itt sajnáltassam magam...- tört ki belőlem a sírás.
- Ez hülyeség. Nem kell szégyellned, ha érzel.- mosolyodott el, miközben egyre szorosabban ölelt.
- Köszönöm Michael.- nyomtam egy puszit az arcára, majd besiettem az arénába és hazamentem.