Diary of a princess

31.rész

Nyöszörögve nyitottam ki szemeimet.
A májusi napsugarak finoman simogatták az arcom. Beszűrődött a függönyön keresztül.
Mosolyogva nyújtóztam egyet, majd bal oldalamra fordultam.
Michaelt próbáltam kitapogatni, de sikertelenül.
Nem volt sehol.

Lehet hazament.
Köszönés nélkül...
Biztosan kiborítottam tegnap.

Már tizenkét óra!!
Ezek szerint nem megyek ma suliba...

Magamra kaptam köntösömet és a konyhába mentem, ahol anya szokásához híven sürgött-forgott.

- Szia anya! - pusziltam meg.

-Jó reggelt Csipkerózsika, hát nem iskolában lenne a helyed?- köszöntött ő is.

-Ó, anya... nagyon kész voltam tegnap. És kicsit elaludtam.-foglaltam helyet a konyhaasztalnál sóhajtva.

- Na, tényleg... Michael korán hazament, mert az anyukája hívta. Azt mondta, hogy majd mindenképpen keres. De mi is a baj? - pakolgatott a szekrényben.

És mindent elmeséltem. Egytől egyig.
Nagyban dumáltam, amikor megrezzent a telefonom.

Michaeltől jött üzenet.

' Jó reggelt Hiéna. Csekkold a Twittert...'

Hevesen dobogni kezdett a szívem. Vajon mi van már megint?
Minden habozás nélkül rámentem a Twitteremre, amit tegnap este le akartan törölni, de mindegy.
Nagy izgalmamban össze-vissza bolyongtam a közösségi oldalon.
Á, végre!

Michael Clifford. Tizenkét perce.

' Kedves rajongók, barátok, emberek!
A zene sok minden. Valakinek minden. Az élet. Ilyen emberek közé tartoztam én is, de egy idő után sok minden megváltozott. Például az értékek... Két hónappal ezelőtt csak arra gondoltam, hogy Jézusom, miénk a világ, utazunk, bulizunk, csajozunk, zenélünk. Leírhatatlanul élveztem. Egy gyönyörű fejezet volt.
De ahogy szokás mondani, vannak dolgok, emberek, amiken, akiken túlnövünk. És ez egy normális dolog. El kell fogadni.
És én elfogadtam. Hogy vége. Hogy nincs tovább.
Na de ki vetett ennek véget?
Én.
Hogy miért?
Azt már leírtam.
Szóval szeretném megköszönni az emlékeket három csodálatos embernek, akiket kérek, hogy értsék meg a döntésem. Ash, Cal, Luke. Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm. Mindent.
Másodszor, köszönöm a rajongóknak, hogy mindig kiálltak mellettem, bármiről is volt szó.
Hiányozni fogtok.
Harmadszor, pedig Sarah. Kérek mindenkit, hogy hagyjátok ki ebből. Csak hogy tisztázzuk a dolgokat, nem ő kérte, hogy lépjek ki.
Sőt! Sokszor könyörgött, hogy nehogy feladjam az életem.

Tehát, ha támadni akartok, engem támadjatok.
Remélem van eszetek és nem így tesztek.
Szeretlek mindnyájótokat.
M.'
- olvastam föl anyának.

- Teljesen korrekt. - húzta mosolyra a száját.

- Hűha... Úgy érzem, ezzel még nincs vége...- sóhajtottam egyet.

-De legalább már tudja mindenki... Nyugodj le Sarah...- ölelt át.

- Anya, elmegyek megsétáltatom Charleyt.-engedtem az ölelésből.

- Rendben kicsim.

Mielőtt elindultam volna, visszaírtam Michaelnek.

'Akkor most már békénhagynak minket?:)'

'Remélem... Délután ráérsz? Be szeretnélek mutatni valakinek...:)'

'Jézusom, kinek??'

'Anya. :) '

'Jaj, persze!! Már alig várom...;)'

'Akkor négykor nálad.'

'Ok.'

Charley ma a szokásosnál is ugrálósabb kedvében volt, alig tudtam rátenni a nyakörvet.
Miután nagy nehezen elindultunk, a park felé igyekeztünk.

Nagyon jó idő volt, szinte már nyár...
Még szerencse, hogy rövidnadrágot vettem föl egy fehér, egyszerű pólóval és szokásos balerina cipőmmel. Mondjuk így is melegem volt...

Teljesen idilli volt a helyzet egészen addig, amíg Charley rángatni nem kezdett. Próbáltam ellenállni, de végül ő nyert. Valami óriási bozóton keresztül bukdácsoltunk át egy szökőkúthoz, ami körül volt rakva padokkal.
Ahogy körbenéztem, megakadt a szemem valakin.
Diana.
Ráadásul nem volt egyedül.
Apa ült mellette.

Mi a franc folyik itt?!
Apa soha nem találkozna csak úgy, minden ok nélkül Dianaval. Tudtommal nem is nagyon bírja...
Egy bokor mögül figyeltem az eseményeket, miközben Charleyt teljesen szem elől tévesztettem. Elengedtem a pórázát, hadd nézzen szét, de megintcsak figyelmetlen voltam, mint a strandon.
Ide vagy oda, akármiről is legyen szó, ki kell derítenem, ám most Charley az első.
Hátat fordítottam a szökőkútnak és a bicikliútra siettem, nem rohant-e arra véletlenül.
Nem.
Átkutattam az egész parkot, már vagy két litert izzadhattam az izgalomtól, amikor megpillantottam őt.
Az úttest felé indult, szépen lassan szimatolgatva, majd egyre gyorsabban és gyorsabban.
Kiáltozni kezdtem utána, hogy álljon meg, de nem hallotta. Vagy nem akarta meghallani.
Ennek hatására futni kezdtem, nehogy már valami elüsse.
Mielőtt én is kiléptem volna az úttestre, megtorpantam és még egy próbát téve nevén hívogattam.
Charley kővé dermedt az utca közepén. Meg sem mozdult. Leült.
Egy-két autó hihetetlen gyorsasággal elhúzott előttem.
Gondolom megijedt és azért nem mert mozdulni...

Lehunytam a szemem és nagy levegőt vettem.

Most nincs itt Michael. Magamnak kell elintéznem.
Márpedig meg tudom csinálni.

Sietősen indultam felé. Körülbelül még húsz méterre volt tőlem, amikor hangos ugatásba kezdett.

- Mi van Charley?- ráztam meg a fejem.

Zaklatottnak tűnt.

Végre felém indult, de hirtelen újból ledermedt.

Jobbra fordította a fejét.
Én is úgy tettem.

Az utolsó kép ami megmaradt, a kormány mögött ülő nő arca volt.

Diana.