Diary of a princess

34. rész

-Sarah, gyertek! Itt van Dan! - kiáltott anya a nappaliba.

Mint aki a maratont futja, átcikáztam a nappalin keresztül a konyhába. Szegény Michael csak koslatott utánam és minden percben azt nézte, hogy mikor esek egy akkorát a mankóval, hogy csak na.
Szerencsére nem lett semmi zakózás.

A konyhában az asztalnál ült Dan a szüleimmel. Annie és Tom is lejött, de apa visszaküldte őket, mondván, ez nem nekik való téma...

Tehát leültünk. Egy ideig farkasszemet néztem Dan-nel, fogalmam sincs miért. Talán haragudtam arra az egész családra és kész. Talán? Ezer százalék.

Anya törte meg a csendet.

- Dan, te mit tudsz erről az egészről? Kérlek, őszintén válaszolj.

Mindenki tudta miről van szó.

- Rendben. Nem akarok belekeveredni ebbe a dologba, de mindent elmondok, amit tudok. Nos, gondolom nem mondok újdonságot azzal, hogy meleg vagyok. Akkor jöttem rá, amikor utoljára itt voltunk és Michael-el beszélgettem. Nyugi, ő nem meleg, csak Michael által jöttem rá, hogy ki is vagyok valójában.- húzta fel a szemöldökét, majd rám mosolygott.

Kérdőn Michaelre néztem.
Ő csak vállat vont.

- Valamelyik este bevallottam Diana-nak, aki nem éppen a legjobban reagált a dologra. Azt mondta, hogy soha többé nem akar látni, majd hozzátette, hogy neki igazi férfire van szüksége, például pedig téged hozott barátom.- mutatott apa felé- Én ennyit tudok. A balesetet pedig már csak tőletek hallottam.

- Akkor hallgassuk apát. - ráncoltam össze a szemöldököm, bár elég hangosan kiáltottam el magam, mire Dan egy kissé összerezzent.

- Rendben. De kérlek titeket, hogy ne ítéljetek el emiatt! - érintette meg anya vállát apa.

Anya bólintott.

- Tehát, valamelyik nap felhívott Diana, hogy sürgősen találkozzunk. Nem mondhattam nemet, a parkban futottunk össze. Már akkor furcsának tartottam a viselkedését, amikor négyszer megpuszilt érkezésemkor. Panaszkodni kezdett a világ nagy dolgairól, na meg rólad, Dan. Igazából csak nyugtatgatni próbáltam, amikor már kisírt szemekkel egyre csak közeledett felém és majdnem megcsókolt. Szerencsére időben véget vetettem ennek a dolognak. Ő sértődötten felállt és elviharzott. Ennyi. -rázta meg a fejét apa.

- Jézus, ezt mikor akartad velem közölni?! - kiáltott fel anya.

- Most. Eddig azért nem, mert Sarah balesete volt előtérben és nem akartalak ezzel idegesíteni... Sajnálom, de így gondoltam helyesnek.- sóhajtott.

-Na és ezután Diana elütött. De vajon szándékosan?- csaptam az asztalra, mire Dan megrezzent.

- Felhívom és beszélek vele. Olyan régóta ismerjük, nem hiszem el, hogy ilyet tett...- meredt a távolba anya.

-Jó. Én ebbe már belefáradtam. Akárhogy is lesz, én nem akarom látni azt a ribit. Beszéljetek vele és hajtsátok el jó messzire. Köszönöm. - ráncoltam össze a szemöldököm, miközben feltápászkodtam a székről.

- Rendben kicsim, jobb ha lepihensz, nem vagy a legjobb állapotban...- mondta apa, miközben féloldalasan átölelte anyát.

- Nem. Megyek és meglátogatom Charleyt! Ha esik, ha szakad!- mondtam nagy lendülettel, mire Michael megtartott, nehogy hátraessek.

- Egyedül biztos nem mész.- tette kezét a vállamra.

- Elviszlek titeket.- állt fel hirtelen anya, miközben kicsordult egy könnycsepp a szeméből - Viszont Anniet és Tomot valaki juttassa el edzésre!

-Rendben, szívem.- válaszolt apa.

Az út csendben telt, anya szipogása hallatszott egyedül. Néha összenéztünk Michaellel. Bíztatóan rám mosolygott, amit egyszerűen nem tudtam viszonozni, csak megszorítottam a kezét. Soha nem éreztem még ennyire rosszul magam. Az egész életem felfordult, sőt nem csak az enyém, hanem a szüleimé is. Mi van, ha a házasságuk fogja bánni? Áh, Diana!
Nagyon hosszúnak tűnt az út, közben pedig csak tízenpár perc volt.
Anya bekísért minket a rideg épületbe, ahol segítséget kért, hogy merre találjuk Charleyt, majd a mosdóba sietett el, hogy rendbe tegye magát.
Mikeyval szép lassan (az én tempómmal) követtük az itt dolgozó hölgyet, aki felkísért arra az osztályra, ahol Charleyt tartják.
Hamar megtaláltuk.
Szegénykém! Lehunyt szemekkel feküdt az apró elkerített részén, egy piros kis ágyon. Körbe volt véve orvosi műszerekkel, amikhez én nem értek, de így is elég elriasztó látvány volt.

-Ugye meg fog gyógyulni?- fordultam kétségbeesetten a nőhöz.

- Mindent megteszünk, kisasszony! Az állapota szerencsére napról napra javul, de ameddig az itteni gondozást igényli, bent kell tartanunk, kérem értse meg.

-Értem. Köszönöm! - húztam mosolyra a szám, bár meglehetősen halknak találtam az ápolónőt.

A hölgy elsietett, mi meg leültünk egy csodálatos kórházi padra, amit szerintem rég nem tisztíthattak.
Egy könnycsepp csordult végig az arcomon, egyszerűen nem bírtam elviselni ezt a látványt. Charleyt csak annyira láttam tehetetlennek, mint önmagamat, ahogy az üvegen kirajzolódott a tükörképem.
Mikey magához húzott és homlokon puszilt.

- Ne aggódj, minden helyre fog jönni. Charley is rendben lesz. Csak várd ki a végét.

Michael gyengéden megfogta a csuklóm és megpuszilta a rajta díszelgő szivecskénket.
Pár perc múlva anya viharzott fel a lépcsőn.

-Mikey, ideje menni, gyertek.

Utoljára odasétáltam nehézkésen az üveghez, ahol egy apró puszit küldtem Charleynak.
A hazafelé menet be kellett ugranunk Anniékért edzésre.
Anya berohant a testvéreimért, míg Michael és én az autóban vártunk.
Tíz perc múlva a családom Mark társaságában tért vissza.
El nem tudtam képzelni, mit akarhat, ezért óvatosan kiszálltam a kocsiból Mikeyval együtt.
-Sarah!! Jézusom! Anya mesélte mi történt veled, ez egyszerűen borzasztó!!- ölelt magához, miközben Mikeyt egy kicsit meglökte.
Mintha Michael levegő lett volna!

-Öhm, Mark, ő itt a barátom, Michael Clifford. -próbáltam kiszakadni a kezei közül.

Mikey kezét nyújtotta, mire Mark olyan erőből rázta meg, hogy Michael keze csoda hogy még egyben van.
- Én már hallottam rólad Mark.- mosolygott Mikey kicsit gúnyosan.- Örülök.

-Én úgy szintén. - ráncolta össze szemöldökét az edző. -Én is hallottam rólad egy-két dolgot, Michael. De nem sok jót.

-Álljunk meg egy pillanatra...- kezdett bele Mikey, de nem hagyhattam szó nélkül ezt a dolgot és közbevágtam.

- Jaj, már ennyi az idő? Jobb ha megyünk, az orvos azt mondta, sokat kell pihennem...
Annie, Tom és én beültünk hátulra, majd anya a kormány mögé és Michael pedig mellé. Mark megvárta míg elhajtunk, majd visszaindult a pálya felé.
Tom szórakoztatott minket amíg haza nem értünk. Elmesélte, mik történtek edzésen, persze semmi különös, mégis úgy mondta, mintha élete legjobb pár órája lett volna.
Mikor megérkeztünk, mindenki ment a dolgára, mi meg Michaellel megálltunk az ajtóban.
- Mi volt ez? - rázta a fejét.
-Nem igazán tudom... De ne húzd fel magad ezen... - ráncoltam össze a szemöldököm.
-Annyira unszimpatikus volt, hihetetlen... Mellesleg mit mondtál rólam? - kacagott gúnyosan.
- Mikey, ne kezdd már... Semmi olyat, ami okot adott volna arra, hogy azt mondja neked amit mondott... -csattantam fel.
-Teljesen biztos vagy ebben? Elég közel kerültetek egymáshoz. Sőt...- gondolkozott el.
-Elég legyen már! Ennyire bízol meg bennem?! Ráadásul most, hogy ilyen időszakot élek, amikor az sem biztos, hogy helyrejövök, anyáék kapcsolatának is lehet annyi, Charley szenved, még te is jössz a hülyeségeiddel?! Tudod mit? Ha ennyire nehezedre esik támogatni, akkor nem muszáj! Menj vissza a drága bandádhoz!-kiáltottam el magam.
-Ezt akarod? Tényleg? Majd Mark biztosan helyettem is segít! Na, szia! - fordított hátat és kiindult a kapun.
- Mikey, jaj nem úgy értettem...- indultam utána, de ő már eltűnt, én pedig egy óriásit estem az utolsó lépcsőfokról...

Basszus.
Mindent elrontok.