Diary of a princess

14. rész

A napjaim elég lehangolóan telnek.
Hiányzik Michael.
Hiába beszélünk minden nap, az nem ugyanolyan. Már két hete nem láttam...
Manapság egyre többet ülök kint a medenceparton és arra gondolok, vajon most mit csinál. Jól érzi magát? Nagy bulikat csap? Esetleg van valakije? Mert már mindenre gondol az ember, ha túlságosan elmélyül a gondolataiban.

A mai napon is ugyanígy kint napoztam, amikor megcsörrent a telefonom. Zelda képe villant fel a képernyőn.
- Halló? Sarah?
- Szia Zelda! - szóltam bele meglepetten.
- Tudod, már napok óta hívni akartalak. Felejtsük el ami volt, rendben?
- Figyelj, nekem ez nagyon rosszul esett... De én sem akarok balhét. Csak fogadd el, hogy Michael meg én... Együtt vagyunk.
- Tudom. Már elrendeztem ezt a dolgot magamban... Csak értsd meg, hogy félek, hogy miattad elveszítem őket.
- Valószínűleg ezt sosem fogom megérteni! De a béke kedvéért beleegyezem, hogy kezdjünk új lappal.
- Rendben.
Majd elköszöntünk egymástól és letettem. Sosem fogok már ezek után úgy gondolni rá, mint legjobb barátnő, de ez a tiszta lapos dolog is jobb, mint a semmi. Főleg úgy, hogy nem bocsájtok meg egykönnyen az embereknek.

Szóval, ez történt délelőtt. Délután pedig anya megkért, hogy kísérjem el Tom-ot és Annie-t foci edzésre, mivel valami barátnőjével akar találkozni. Úgy gondoltam, csak jó, ha kicsit kimozdulok.

Kitett minket anya egy óriási szürke épület előtt, majd sietősen elment. Átsétáltunk a csarnokon, majd egy füves pályához értünk. A hely tele volt visongó, üvöltöző gyerekekkel, akiken egyensapka virított és egyik másik még dobálta is a labdákat. Legalább ötvenen voltak! A testvéreim előre siettek az öltözőbe, ahová én is követni próbáltam őket, ám hirtelen egy labda erősen fejbe talált, aminek köszönhetően elszédültem és elestem. Hanyatt feküdtem és egyre több gyerek gyűlt körém, akik csak nevetgéltek szerencsétlen belépőmön. Felültem és tapintgatni kezdtem a dudort a homlokomon. Egy másodperccel később egy férfi alakja rajzolódott ki előttem, aki kezét nyújtotta felém.
- Mit csináltatok gyerekek? - kérdezte lazán, majd rám nézett- Jól vagy?
Én habozás nélkül elfogadtam a segítséget, majd talpra álltam. A nap kishíján kiégette a szemem, úgy tűzött. Feltettem a napszemüvegem. Csak ekkor pillantottam meg, hogy ki segített felállni. Egy húsz év körüli, magas, szőke pasi volt, szürke melegítőben és fekete pulcsiban, amire rá volt varrva a csapatjának a logója. Elég feltűnően végignéztem. Nem is olyan rossz. Csak akkor vettem le róla a szemem, amikor megszólalt:
- Kihez van szerencsém? Biztosan minden rendben?
- Jaj, bocsi, Sarah Adaline.- mondtam kicsit zavartan- Hát, kicsit fáj, de élek... És te ki vagy?
- Mark. Mark Abbleton. Az edző. - mosolygott, miközben kezet ráztunk - Tom és Annie nővére?
- Pontosan. Köszönöm a... a segítséget.-nevettem.
- Ez csak természetes. - kacsintott.
Hátat fordítottam neki és elindultam az öltözőbe.
Sarah, Sarah! Térj észhez! Mit szólna ehhez Michael?
Jól van. Rá sem nézek inkább.
Felültem a nézőtérre, ahol rajtam kívül volt pár szülő, akik szintén végignézték az edzést. Egész idő alatt engem bámult Mark, néha még integetett is. Mikor vége lett, sietősen összeszedtem a cuccokat, Annie-éknek nem engedtem, hogy átöltözzenek, csak hogy minél hamarabb szabaduljak innen. Amikor kifordultam az öltözőből, egyenesen Mark állt előttem.
- Mentek? - kérdezte hanyagul.
- Igen, mivel vége az edzésnek... - mosolyogtam.
- Na, jól van. Remélem még találkozunk!- adott pacsit testvéreimnek, miközben az utóbbi mondatot nekem célozta.
Erre nem reagáltam semmit, csak bólintottam, majd intettem egyet.
A csarnok kijáratánál megállított minket egy szemüveges férfi, aki tetőtől talpig sportszerkóban volt.
- Neveitek? - kérdezte ránk sem nézve.
- Már elnézést, de minek? És egyébként meg ki maga?!- kerekedett ki a szemem.
- Mark segédje, William. A mesteremnek azzal akarok segíteni, hogy minden embernek felírom a nevét, aki kiteszi innen a lábát. - mondta pökhendin.
- De mégis minek?!
- Az nem tartozik rád, te liba! - förmedt rám.
- Már megbocsásson!
- Mit csinálsz, Will? - jelent meg a hátam mögött Mark.
- Csak feljegyzem az emberek nevét. Segíteni akarok vele, hogy belőlem is olyan legyen, mint amilyen te vagy, mester!
- Ez tökre logikátlan! Na, menj arréb! - szólt rá Mark.
William, vagy akárhogy is hívják, arrébb állt és sértődötten motyogott valamit az orra alatt. Mark kiengedett minket az ajtón, majd rám nézett.
- Nincs kedved meginni valamit?
- Ó, kedves vagy, de most inkább hazamennék. Sok dolgom van még ma este...- füllentettem.
- Rendben, azért... majd egyszer?
Bólintottam, majd ő jobbra, mi pedig balra indultunk el.

Könyörgök Michael, gyere haza!