Diary of a princess

33. rész

Arra keltem, hogy az orvos megállt az ágyam mellett.

-Jó reggelt Adaline kisasszony! Meghoztam az eredményeit. - pillantott a kezében lévő mappára.

- Ó, jó reggelt! - mosolyogtam rá.

Apa régi ismerőse volt Mr Scott, úgyhogy születésem óta ismerem őt. Kedves, segítőkész ember, neki köszönhetem, hogy most élek és virulok.

- A szüleinek fogom átadni az eredményeket. Szóban pedig magának is elmondom. - nézett a szemembe komolyan.

Bólintottam.

- Tehát... Az elkövetkezendő időkben ne nagyon használja kezeit, gondolom nem kell mondanom, miért. A járást segíteni fogja a mankó, amit majd odaadok a szüleinek. És még valami, amit ma hajnalban észleltünk... A bal füle erősen megsérült. Mondhatni nem érzékeli az ingereket.- hajolt hozzám közelebb.

- Ez... Most azt jelenti, hogy... - kezdett hevesen dobogni a szívem.

Bólintott.

- Nagyon sajnálom. Minden héten kétszer vissza kell jönnie, hátha javul a füle állapota. Még van remény... Az ultrahang leleteit még vizsgáljuk, én abban bízom, hogy minden visszaáll a régi kerékvágásba. Egyébként, valószínűleg eddig azért nem észlelte, mert nem igazán volt magánál, na meg nem is sokan beszéltek magához...- simította meg a kezem.

- Rendben, azért köszönöm... Anyáék tudnak róla? - töröltem le könnyeimet.

- Igen. Itt várakoznak a folyosón. Jövőhéten várom. Minden jót Sarah! - sietett ki az ajtón.

Ez lehetetlen...
Jézusom, mindez a Diana hibája!
Áá! Bárcsak nem indultam volna el sétálni!
Mit fog ehhez szólni Michael? Mi van, ha elhagy?!
Istenem, nem lehet igaz! Ez képtelenség...

Befogtam a jobb fülemet és a mellettem szóló rádión feltekertem a hangerőt.
Semmi. Az ég egy adta világon semmi!
Félig megsüketültem!!
De az orvos azt mondta, még van remény...

Az út hazafelé teljesen némán telt. Gondolom anyáék sem dolgozták fel a történteket...

Kisegítettek az autóból, majd lassacskán bementünk a házba.
Michael a konyhában várakozott. Amikor meglátott, felém sietett és óvatosan megölelt.

Nem szólalt meg senki sem.
Leültünk a nappaliba, míg anya összedobott valami kaját.
A mellettem ülő Mikey normál hangerőn megszólalt.

Nem értettem. Csak a hanglejtését hallottam.

- Sarah? Hm? - érintette meg a vállam.

- Ó, bocsi, nem figyeltem. - néztem le a földre.

Éreztem, ahogy apa a levegőt veszi és éppen mondani akar Michaelnek valamit, ezért hirtelen megszólaltam.

- Kimegyek a mosdóba! - kiáltottam fel.

- Ne segítsünk? - kérdezte egyszerre apa és Mikey.

- Nem, meg kell tanulnom így mozogni, még ki kell bírnom egy-két hétig...- mosolyodtam el.

Tényleg nehéz ezzel a dologgal együttélni, nem is hittem, hogy ennyire...
Még hozzá kell szoknom...

Amikor visszaértem, Michael arca csupa vörös volt.
Apa elmondta.

Míg lassú mozdulatokkal a kanapé felé igyekeztem, Michael le sem vette rólam a szemét.

- Miért nem mondtad el? - nézett szemembe könnyeivel küszködve.

Leültem mellé.

- Féltem...- haraptam bele ajkaimba.

- Mégis mitől?! Tőlem?! - emelte föl a hangját.

Eközben apa átment a konyhába. Gondolom magunkra akart hagyni minket.

- Hogy mit fogsz hozzá szólni! Mi van, ha így már nem kellek?! És egyébként is elég sok bajod van neked rajtam kívül is! - gyűltek könnyek a szememben.

- Sarah, te ezt komolyan csinálod? Nincs nálad fontosabb a világon! Értsd már meg! És hogy gondoltad, hogy elhagylak? Úgy ismertél meg? - kiáltotta.

- Nem, dehogyis... Csak minden végigjátszódott a fejemben és sajnálom ezt az egészet. Bocsánat... De jelenleg nekem arra van szükségem, hogy támogass, nem arra, hogy még feszültebbé tegyük egymás helyzetét! - ráncoltam össze szemöldököm.

- Jó, rendben. Sajnálom én is... Nem így kellett volna reagálnom... - húzott magához.

- De akkor nem hagysz el? - néztem fel rá, miközben kicsordult egy könnycsepp a szememből.

- Jézusom! Nem! - nevetett föl- Meg egyébként is, azt mondta apukád, hogy még van remény! Ez csak egy átmemeti állapot!! - borzolta össze a hajam- Amúgy is, kit érdekel, ha nem hallassz a legjobban? Ez nem gáz... Legalább nem hallod majd, ha a 5 Seconds Of Summer megy a rádióban! - puszilt homlokon.

- Tényleg, ez még eszembe sem jutott... - nevettem fel végre én is.

Rádőltem a vállára.

- Köszönöm Mikey. Köszönöm... -mosolyogtam magamban.