Zenélő lélek / Peter Parker FF / HUN / Szünetel...

2% A költözés napja.

Felrepültem az erőmmel a tetőre. Kicsit szabadjára engedtem az erőmet. Egy aranyságra bébigekkóval szórakoztam. Igazából az én erőm kicsit Wandáéra hasonlít... Csak nekem sárga.. És én át tudok menni a falakon. Láthatatlan is bírok lenni egy kis ideig. És... Fel tudok gyújtani bármit amit szeretnék. Ezért vagyok kicsit veszélyes.. Néha nem én irányítom teljesen, mert ezt még nemigazán szoktam meg. A telefonom pittyegett. Jelzett az órám. Felkaptam a gekkót és elvarázsoltam. Fura így ezt gondolni... Jó, inkább eltüntettem. A lényeg, hogy eltűnt! Lerepültem messzebb az iskolától. És gyorsan befutottam az épületbe. Igaz, hogy a falakon át de az nem lényeg! Nem vette észre senki. Peter beljebb várt egy kicsit, de megtaláltam. Így legalább ő sem vette észre. Átvészeltük a maradék öt órát. Így végül délután fél háromkor sikerült felhívnom a parkolóban a tesóimat. Először Wandát hívtam. Ő nem vette fel. Még egyszer hívtam. Megint nem. Akkor hívtam a bátyámat akiben mindig megbízom. Há! Felvette elsőre! Sóhajtottam bele a mikrofonba.

-Túléltem!!!! Jöhetnétek, itt várok tíz perce.

-Jövünk, jövünk. Hívtad Wandát mi?- ekkor hallottam, hogy szólt neki aztán csörömpölést hallottam.- Megint eltörtél egy tányérat?!- ordította oda neki.- Bocsi. Öt perc és ott vagyunk.- le okéztam aztán letettem és megadtam a kordinátákat, mert ahogy ismerem Wandát még így is eltéved, pedig csak egy parkolója van az iskolának. Ahogy ígérték öt perc múlva itt voltak. Plusz a ráadás 3 perc... Bevágtam a táskám és én is behuppantam az ülésre.

-Csakhogy itt vagytok!- aztán elindultunk hazafelé... Nem is mondanám tovább a történetet. Inkább megyek az izgalmas részekre. Mindennap ez volt, vagyis nem teljesen. Minden héten kapott tőlem egy fejre pacsit Flash. Peter megőrizte az inkognítóját. Vagyis ő úgy tudta. Szóval fél évig ez ment. Kicsit vissza megyek még addig amikor hazaértünk és írom a házimat. Berohan Pietro a szobába, természetesen a képességét használva. Én pedig írom a házimat, az én képességemet használva közben nekivágok egy füzetet. Csak, hogy az a szemét el is kapja.

-Manóba!- néztem rá.

-Nem jársz túl az eszemen!- szólt rám.

-Nem?- én pedig csomó vörös kis cicát csináltam a lábához, akik egyből mászni kezdtek rajta.

-Wanda!!!- ordította le a testvérének aki egyből felrepült hozzánk.- Elizabeth megint állatokat csinált!- mire felért én már eltüntettem őket.

-Hol? Miről beszélsz?- vágta fejbe egy könyvel az ikerpárját. Kiröhögtük mindketten, ő pedig nagy duzzogva lesétált.

-Mit csinálsz hugi?- kérdezte és leült mellém törökülésbe.

-Házit- húztam el a szám szélét.

-Értem. Milyen volt az első napod a suliban?- ölelt át.

-Nem rossz. Képzeld, tudod ki az osztálytársam?- mosolyogtam rá nagyon.

-Na ki?- mosolygott vissza rám.

-Rugdalózós!- nevettem ki. Ő pedig húzogatta felfelé a szemöldökét.- Ne már!- löktem meg őt. Ő pedig vissza lökött.

-Hagylak házit írni édes.- puszilta meg az arcom majd kirepült és becsukta az ajtót... Szóval ez félévig így ment amíg egy nap nem vette fel egyikőjük sem a telefont. Így gyalog kényszerültem hazamenni. Gyalog húsz perc. Kocsival tíz. Pietro szokta mondani nekem, hogy: Gyalog ugyanolyan messze van mint kocsival! De hol lehetnek? Hazaértem és átgyalogoltam az ajtón, mert hosszas kopogás után egyik sem mert nekem ajtót nyitni.

-Telefonotok hol van?!- ordítottam bele a lakásba. Egyikőjük sem válaszolt. Kezdtem aggódni. Felrepültem a szobámba és ledobtam a táskám az ágyra, persze gyorsan kivettem előtte a telefonom. Zsebre vágtam és elkezdtem őket keresni a házban. Bent nem voltak. Ki mentem az udvarunkra. Ott sem. Peternek még volt egy órája! Jutott eszembe. Visszagyalogoltam a suliig, az újra bepakolt táskával a hátamon, mert azért a házit megírom. Peter akkor ért ki az iskolából amikor én a suli elé. Odafutottam hozzá.

-Peter!- öleltem át kicsit könnyes szemmel aztán körbenéztem, mert aggódtam.

-Elizabeth!- mosolygott rám aztán meglátta a szemem.- Mi a baj?- kérdezte ő is aggódva.

-Nem, nem találom a testvéreimet, nem vették fel a telefont sem, pedig mindig felszokta a bátyám. De most még ő sem.- fontam össze a mellkasomon a karjaim.

-Figyelj, én most nem tudok segíteni. Gyakornoki munkára kell mennem Mr. Starkhoz, mert hívott.- igazította meg a táskáját.

-Veled megyek- mondtam dühösen a testvéreim miatt.

-Az, az nem lehetséges, Stark nem akarná, hogy egy idegent vigyek magammal.- próbált megfékezni a póksrác.

-Nem vagyok idegen!- megszorítottam a kezét és akkor elengedett.

-Te is gyakornok vagy?- kérdezte kiváncsian miközben már elindultunk a torony felé.

-Több!- néztem rá sunyin. Ő pedig értetlenkedett. Szerencsére nem volt olyan messze, vagyis ebben a tempóban nem. Már otthon éreztem magam ugyanis a nyarat itt szoktam tölteni. Szóval ideértünk. A liftben én nekitámasztottam a hátamat a falnak. Peter utánzott. Rámosolyogtam. Kinyílt a lift ajtaja. És én kiviharoztam rajta. Peter lassan követett. Tonyt láttuk meg először.

-Lizzy!- mosolyodott el és kitárta a karját, hogy megöleljem. Megöleltem, de dühösen váltam el tőle.

-Elizabeth!- mozdultam rá, ugyanis nem igazán kedveltem ezt a becenevet.- Hol van Wanda és Pietro?!- kérdeztem fennhangon. Parkert csak akkor látta meg Tony.

-Rugdalózós!- Peter és Tony kezet fogtak. Stark próbált leginkább a sráccal foglalkozni, hogy védje a testvéreimet.

-Anthony!- raktam rá a kezemet a derekamra.

-Ajjaj- mondta halkan Peternek.

-Howard!- közelítettem felé. Ő pedig hátrált. -Stark!- kiabáltam rá. Előkapta a telefonját és írt valakinek.- Hol vannak most?- kérdeztem tőle dühösen.

-I...Itt!- mutatott a liftre ami most nyílt ki. Igaza volt. Ők jöttek ki rajta.

-Hogy tudtam!- adtam egy pofont Pietronak. Mindenki egy kicsit hátrált. Peter is mert ő nem értette mi történik.- Nem akartátok volna elmondani az egy szem húgotoknak, hogy mégis hol a jó ... fészkes fenében vagytok?- akadtam ki teljesen. Wanda próbált arcoskodni a piros szemével. De ekkor én is kiengedtem a gőzt, és az enyém sárga világításba kapcsolt.

-Na jó Mr. Stark mi történik itt?- Petert átkarolta Tony és odébb mentek.

-Tudod meséltem régen egy kislányról és a furcsa erejéről, ami Wandáéra hasonlít. Na ő az a kislány. Csak most már nagylány.-mosolygott rám.

-Wow! Tehát ez azt jelenti, hogy ő is bosszúálló?- csodálkozott el rajtam.

-Nem, még nem az, de nyáron ő is az lesz!- jelentette ki büszkén. Én pedig odafordultam.

-Mi van?- ekkor tűnt el a sárga szín a szememből.

-Igen, ami azt illeti, a képességeid miatt is, elég jó Bosszúálló lenne belőled.-ölelt át engem.

-Tony!- mosolyogtam rá.

-Apa!- javított ki engem.

-Apa?- kérdezte a közeledő Peter.

-Tony folyton kijavítja, mert büszke rá, hogy van egy ilyen kishúgunk.-mondta Pietro, majd körzött a szemével mindkettő iker. Kiderült, hogy azért nem vették fel a telefont Wandáék, mert el kellett menniük egy HYDRÁS bázisra és nem akarták, hogy én is jöjjek. Plusz azért, mert egy ideig itt fogunk lakni. Peter is. Tony mindenkit akit elért összeakart hozni. Wanda mivel lány, ő megpróbálta berendezni a szobám. Másnap reggel felkeltett a kiabálás...

-Rugdalózós! Kifelé az ágyból!- ordított Tony, gondolom Peterre.

-Csak még öt percet, had!- jött a válasz.

-Nincs öt perc, milyen öt perc?- szállt be a szókaratéba Steve.

-Jaajj, ne már!- nyavajgott Peter.

-Na jó! Elég volt!- Mondta Tony és abban a pillanatban hallottam egy nagy lövést. Kifutottam és láttam, hogy ,,apucin" rajta van a vasember páncél kézrésze.