EVERYTHING IS MY FAULT? [IwaOi ff.]

▪︎ 18 ▪︎

'Bárki,
Akárki,
Valaki...'

- 'TE.. Hajime' -

▪︎O. Tooru▪︎

Fáj. Mindenem fáj. Szemeim is alig bírom nyitva tartani. Mozdulni sem bírok. Itt kuporgok megerőszakolva egy sötét, hideg sikátorban. Fekszek az egyre hűvösebb betonon betapasztott szájjal, megkötözött karokkal, bokáig letolt nadrággal.
Micsoda egy szégyentelen látvány lehetek. Ki más lenne, mint én!? Ügyes vagy Tooru, jól elcseszted az életed. Ezután, hogy nézel a barátaid szemébe és, hogy élsz tovább úgy, mintha semmi se történt volna? Na ezt találd ki egyhamar.

Lépések? Lépéseket hallok?!
Résnyire kinyitva szemeim látok egy alakot futva elhaladni a sikátor előtt. Elment. Hidegrázva feküdtem tovább. Majd pár pillanat után újra hallom a tevékenységet, ezúttal sietve felém haladtak.

▪︎I. Hajime▪︎

Mi? Miért hagyott itt? "Ne menjek utána"? Mit akarsz ezzel?

Álltam még pár percig magamban. Mérlegeltem; mi van, ha utána megyek, és mi lesz, ha nem?
Nem engedhetem el többé! Nem és kész! Szavakkal kell ki kell mondjam neki, hogy szeretem, és nem engedni, hogy megvesse magát!
Láttam kötéseit karjain. Féltem, hogy ez lesz belőle, de megtörtént. Azért nem említettem, mert tudtam akkor újra vitáznánk és végleg elhidegülne barátságunktól.

Szaladni kezdtem abba az irányba, amibe ő indult. Sorba hagytam el az ismerős utcákat. De nem értem utol. Hazaért?
Odaérve lakásához bekopogtam. Semmi. Újra próbáltam. Megelégelve, hogy a csengőre sem válaszol a kilincsre nyúltam. Zárva. Remélem nem belülről.
Ajtó nyitódás hangja jött mögülem.

• Tooru fiút keresed? Még nem ért haza. Ő is futni ment, nem együtt mentetek? -közölte az idős hölgy végig nézve rajtam.

• Nem, de köszönöm! -bólintottam felé majd gondolkozni kezdtem. Merre lehet?

• Talán valami baj történt? Látom, hogy aggódsz. -lépett kijjebb az ajtóból a néni.

• Nem. Vagyis.. remélem, hogy nem. -ezután megfordultam és lerohantam a lépcsőn. Nem várok a liftre, most nem.

Újra átfésülve az utcákat rohantam a megszokott futó útvonalainkon. Pásztázott szemem minden sarkon, minden kis árnyékos helyre bepillantottam. Elhaladtam kihalt utcák és sikátorok mellett is. Talán túl gyorsan. Majd realizálva a képet, miszerint; az egyikben házközben egy halvány alak fekszik a földön, visszafordultam. Ugye nem?! Megállva a sötét hely elött hunyorogni kezdtem befelé. Próbáltam kivenni az árnyat, hogy egy random, vagy az a személy, akit én kutatok. Ráeszmélve, hogy utóbbira találtam rá, a vér is megfagyott bennem.

• Uram Isten, OIKAWA!? -odarohanva hozzá azonnal térdre estem. Megkötözve hevert otthagyva.

Kezeim arcára csúztattam és megsimítottam. Összehúzta magát érintésemre. Félve nézett fel. Mikor rájött, hogy én vagyok az, láttam szemeiben a megváltásszerű, óriási megkönnyebbülést. Lekaptam magamról pulcsimat és ráterítettem fedetlen testére. Levettem a szája elé kötött anyagot.

• Iwa-chan?! -erőtlen nyöszörögte.

• Igen, én vagyok! Semmi baj! -kikötöztem karjait. A kötél kidörzsölte, már amúgy is hegekkel teli csuklóját. Kezei erőtlenül hullottak maga mellé. Fájdalmas szipogásba kezdett.
• Shh~ Nyugalom, itt vagyok! -hajoltam fölé és csókot adtam halántékára majd fejére simítottam.  Résnyire nyitott, erőtlen szemei könnyesek voltak. Válla alá nyúltam és óvatosan ölembe húztam.
• Hogy tehették ezt veled? -nem tudtam felfogni. Saját szemeimmel is alig bírtam. Szorosan, mégis gyengéden öleltem magamhoz. Simogatva arcát nyugtattam reszkető testét.