Hope

7. - Hope -

Zaklatottan követtem Ninát és Mirát egész a konyha bejáratáig,ahonnan láttam, hogy Weston osszegörnyedve a földön kapkodja a levegőt,miközben a hasát fogja.
- Jézusom, Wes, mi a baj, hol fáj? Azonnal be kell mennünk a kórházba. Hol a telefonom, mentőt kell hívni, nem tudlak bevinni, kurva életbe. Hol a telefonom- kereste feldúltan Nina.
- Nina, - érintettem meg a zaklatott nő karját- kocsival jöttem, be viszem önöket, a mentő túl sok idő lenne mire ki ér. Jöjjön, segítek kivinni.
Nina, mint aki csak most fedezte fel, hogy én eddig is itt voltam, egy mélyet lélegzett és bátortalanul bólintott.
- Köszönöm. Gyere, Wes, minden rendben, mindjárt a kórházba érünk. Hívom a főorvost. Kicsikém, vedd fel a kabátod, és gyere, szólt oda Mirának.
Két oldalról támogatva segítettük a férfit a kocsiba. Ezután a kocsijából áthozta Nina a gyerek ülést és indítottam is. Az út feszült csendben telt. Felváltva néztem a mellettem ülő nőre, aki ujjait tördelve merült el a gondolataiba és a hátul ülő ferfire, akinek a kezét lánya apró kezei simogatták. Megrendítő volt látni, ahogy az addig cserfes kislány szótlanul ül, és szemmel láthatóan aggódik az édesapjáért. Biztos, hogy nem először fordul elő, futott át az agyamon.
Pár közlekedési sebesség határt át léptem, de a cél az volt, hogy minél hamarabb odaérjünk.
A sürgősségi bejáratánál meglepetésemre már vártak minket. A hozzátartozóknak kialakított résznél megállt az orvos, jelezve, hogy mindannyian nem mehetünk tovább. Láttam Nina kétségbeesett arcát, így megelőzve mindent, odafordultam hozzá, megsimítottam remegő karját, és halkan szóltam.
- Menjen a testvérével, én vigyázok Mirára!
- Igazán megtenné? Nagyon hálás vagyok, köszönöm, Hope! - eresztett el egy szomorú mosolyt és már sietett is a hordágy után.
Odavezettem Mirát a játszó sarokhoz és el foglaltunk két kis széket. Egy ideig csak ültünk szótlanul, majd megszólalt a kislány.
- Tudod, az apukám beteg. Nem sok mindent mondott el nekem, de tudom, hogy nagyon beteg, és én nagyon félek, hogy elveszítem őt. Nina néni is azért költözött hozzánk. Nekem nem mondják, de én tudom. Ugye rendbe fog jönni az apukám, Hope? - lábadt újra könnybe kis szeme.
- Persze kicsikém, biztos vagyok benne, hogy a doktor bácsi mindent megtesz, hogy meggyógyítsa. Majd magamhoz öleltem apró testét, megnyugtatóan hintáztam a felső testemmel és simogattam a hátát. Figyeltem, ahogy egyre nyugodtabban lélegzik, majd szép lassan elaludt a karjaimban. A legkevesebb mozgással átültem a felnőtt székre, mert kezdtem elgémberedni a törpe bútoron. Örültem, hogy elaludt Mira, legalább nem aggódik. Én viszont egyre csak azon gondolkodtam, hogy vajon mi húzodhat a háttérben.
A váróban rajtam kívül egy idős hölgy ült, aki mikor találkozott a tekintetünk egy aprót biccentett. Ugyanazt érezte, amit én. Aggodalmat.
Évek óta nem voltam kórházban. Alattomosan kúszott a tudatomba annak a bizonyos estének az emléke...

****** 6 évvel ezelőtt, egy novemberi este******
Borzasztó fájdalmat éreztem az oldalamba, a hátam égett, mintha láva készülne kitőrni belőle. Az ujjaim ragacsosan tapadtak egymáshoz az alvadó vértől. Hiába próbáltam felkelni, képtelen voltam rá. Lassan egy nyugodt és mély sötétségbe zuhantam, ahol már nem fáj semmi...

Lassan nyitottam ki a szemem. A tudatom kezdett magához térni, az egyenletes csipogó hang már biztosított afelől, hogy kórházban vagyok. Fájt az oldalam, a fejem, és a fény rettentően bántotta a szemem. A szám, mintha ezernyi vatta pamacs lenne benne, próbáltam megszólalni, de nem jött ki hang a torkomon.
- Jó napot, kedvesem, örülök, hogy újra köztünk van. Ne ijedjen meg, a nővér vagyok. Most egy kis vizes vattával át törlöm a száját. Tudom, hogy szomjas, de olyan sokáig volt kómában, hogy az ivással még nem terhelhetjük meg a szervezetét.

Kóma? Mióta vagyok itt? Egyáltalán, hogy kerültem ide? Erős koncentráció után, csak arra emlékszem, hogy az apám hideg kegyetlenséggel vágja belém a kést újra és újra, miközben nyállal fröcsögve kiabálja az arcomba, hogy megdöglesz, te kis kurva... Az emlék hatására a szívem vadul kalapál, majd a nővér egy fecskendőt vesz magához, és lassan újra álomtalan álomba kerülök.

****** jelen ******

Nincs jó emlékem az utolsó kórházi élményekről. Én mégis zok szó nélkül, magamtól jöttem és mi több, maradtam is. De hát mit tehettem volna? Hagytam volna, hogy várjanak a mentőre? És hova rakták volna a kislányt? Így volt a legegyszerűbb.
Lassan két órája itt vagyunk. Mira még mindig alszik, nyugodtan kucorodik az ölembe, én pedig a feje bubját simogatom. Nem igazán szoktam kapcsolatot teremteni gyerekekkel, de ez a kicsi lány egyből nyitott felém, és én örömmel fogadtam ezt. Úgy látszik ilyen hatással van rám az Anderson vér...
Nyílik a váró ajtaja és a fáradt, de még így is gyönyörű Nina lép be rajta, a kezében két automatás kávés pohárral. Leül mellém, kezembe adja az egyik poharat és megsimogatja a kislány arcát.
- gondoltam, vagyis inkább reméltem, hogy elaludt. Tudom, hogy sokkal többet tud, mint amit az apja közöl vele, roppant eszes teremtés.
- Jól látja, mondta is nekem, hogy tudja, hogy az apukája nagyon beteg. Bár nem igazán tudom a részleteket, de próbáltam megnyugtatni, hogy a doktor mindent megtesz, hogy az apukája jobban legyen. Köszönöm a kávét, én is gondoltam rá, hogy veszek, de annyira békésen aludt, hogy nem volt szívem megmozdulni. Minden rendben? Hogy van a testvére?
- köszönöm. Nem csak ezt, hanem az egész estét. És azt hiszem, nyugodtan megihatjuk a pertut ezzel a kávéval, hallottam hány éves vagy, négy évvel vagyok idősebb nálad. Weston... Hát jobban. Nem rég kapott egy gyomor szondát, mert természetes úton már nem tudott elég táplálékot a szervezetébe vinni. Most ez a szonda begyulladt. Megtettek amit tudtak, most elaltatták, hogy a lehető legtovább nyugalmi állapotba tudjon lenni. Wes leukémiás. Pár hónapja derült ki, azóta feje tetejére állt az élet. Ezért költöztem, mert szerettem volna a lehető legtöbbet segíteni. Tudod, nekem szinte már csak ők vannak, és ha ő... Szóval ha ő... - nem tudta befejezni, mert elcsuklott a hangja.
- Hé! Emeltem fel szabad kezemmel a fejét. Nem lesz semmi baj. Erős embernek látszik. Küzdő szellem. És itt vagytok neki ti. Minden rendben lesz! - simitottam meg a karját még egyszer.
- úgy legyen - törölte le a könnyeit. Nézd... Nagyon sajnálom, hogy ebbe a forgatagba toppantál. Most már nyugodtan haza mehetsz. És ígérem, hamar sort kerítünk a konzultáció pótlására.
- Ez a legkevesebb. És csak akkor megyek, ha már ti is jöhettek, és hazaviszlek titeket.
- Ó, tényleg. Te hoztál be. Bassza meg. Oh, bocsánat, nem szoktam káromkodni... Sokat.... - eresztett el egy halvány mosolyt. Néztem a nőt, és csodáltam az erejét.
- szóval?
- Oké, akkor még gyorsan váltok pár szót az orvossal. Induljatok ki nyugodtan, jövök én is.

A haza út, vagyis Nináékhoz vezető út során nem sokat beszéltünk. Nem akartam felesleges csevegésbe merülni, van szegénynek min gondolkodni.
- Akkor.... Még egyszer köszönök mindent.
- Mint mondtam természetes. Próbálj pihenni mostmár te is kicsit. Jobbulást a tesódnak. És puszilom a kicsi Mirát, igazán csodás lány.
- Igen, valóban az. Rám ütött. - és a hangjában, mintha került volna egy kis játékosság. - Viszlát, Hope, jó éjszakát! Pénteken találkozunk.
- Viszlát, Nina!

Lassan hazavezettem majd már az ágyban fekve újra átgondoltam az este történéseit.....