Hope

29. - Hope -

A levegővétel földi létünk egyik alap köve. Átlagosan egy ember percenként 16 alkalommal szívja be és fújja ki ezt a megfoghatatlan, elengedhetetlen erőt. Azontúl, hogy így maradunk életben, a helyes légzésnek számos egyéb jótékony hatása is van, például segíti az emésztést, keringést. Mindezt onnan tudom, hogy a közelmúlt egyik álmatlan éjszakáját egy ismeretterjesztő csatorna podcastjaival vészeltem át. Nézem az ablak redőnyei között beszűrődő fény csíkokat a falon, közben a karjaimban alvó Nina légzését hallgatom. Podcast tudásom alapján megállapítható, hogy 14 db percenként, ami egy alvó, nyugalmi állapotban lévő embernél pont ideális. Lehet szakmát tévesztettem, orvosnak kéne lennem, de legalábbis alvásszakértőnek biztosan...

Megérkezésem után, még mindig kuncognom kell mennyire édesen és sután hívott át Nina, órákig beszélgettünk, majd kettő után feleszmélve, hogy reggel mindkettőnknek jelenése van az egyetem, gyors tusolást követve elterültünk a már ismerős, hatalmas és kényelmes ágyon. Immár kérdés nélkül fordultunk az ágy közepén, kéz a kézben, egymást ölelve és úgy adtuk a méz édes csókot, mintha mindig is így lett volna. El sem tudom képzelni, hogy lehetett életem Nina előtt. Nina egy olyan ajtót nyitott ki, amit jómagam sem ismertem, legalábbis ha ismertem is, soha nem nyitottam ki. Kietlen, gyopár terület volt amit talált az ajtó mögött, és most nézzünk végig ezen a képzeletbeli területen. Tele van színnel, virágokkal, fákkal és madarakkal. Ahogy elképzelem, szinte érzem a bőrömön a ragyogó napsütést, a mezei növények illatát. Ez mind Nina. 12,13,14.. Újabb perc és újabb megnyugvás, hogy jól lélegzik. Édes bizsergető érzés jár át azokon a pontokon, ahol a keze érinti a hasam, félig a póló alá bújva, amit még elalvása előtt úgy hitt, nem vettem észre pedig csak leküzdve a félelmem, nem szóltam. Testem minden egyes apró sejtje sóvárog. Nem elég a csók, nem elég az érintés, nem elég az édes pillantás, nem elég az ölelés. Leírhatatlan vággyal izzik az összes részem, és a szívem vadul veri az ütemet minden egyes alkalommal, amikor Nina bőre a bőrömhöz ér, de a félelmem még mindig nagyobb. Nem is tudom, hogy mitől félek, de ha arra gondolok, hogy egy következő szintre lépünk, el fog egy megmagyarázhatatlan idegesség. Arra a következtetésre jutok, hogy beszélnem kell erről a terapeutámmal.

Édes kacajra ébredek. Nem tudom mikor aludhattam el, de most egyedül fekszem az ágyon, és a hangok alapján már Mira is ébren. Az órára pillantva, ami alig mutat hetet, úgy vélem csak pár órát sikerült aludni, amit érzek is rendesen, ma sem hagyom cserben a kávé részleget a büfében. Csendben lépkedve megyek a hangok irányába, mely a kis cserfes kisasszony szobájába vezet. Az ajtónál megállva, hallgatom a reggeli csevejt.

- Jó, felveheted a piros szoknyát, de akkor a vastag harisnyát kell hozzá felhúzni, hideg van kint, és most voltál beteg.

- De az nem kényelmes Nina néni, nem lehet kettő vékonyat helyette? Majd én bent maradok játszani, ha kimennénk az udvarra. Biztos megengedi az óvó néni, mindig szoktak bent maradni mások is.

- Te mindig eléred, amit szeretnél. Jól van, nem bánom, legyen. De ígérd meg, hogy nem mész ki sok időre?! Majd megkérjük Hope-ot, hogy vigyen el minket.

- Igen! Igen! Köszi Nina néni, te vagy a legjobb. Felhivhatom én, hogy jöjjön értünk? Kérlek!

- Ami azt illeti, nem kell felhivni, mert Hope itt van.

- Tényleg? Ma is itt aludt? Csúcs szuper. Nina néni! Hope a szerelmed? Azért aludtatok egy ágyban tegnap is, ugye? Azok szoktak összebújva aludni, akik szeretik egymást,nem?

Arcomra fagyott mosollyal hallgatom őket, és még lélegezni is elfelejtettem hirtelen, nem törődve azzal, hogy ez a szervezetemnek nem jó. Várom, hogy Nina erre mit felel. Magam sem tudom mit mondanék erre, úgy, hogy azt egy bár okos de mégis csak egy négy éves kislány is megértse.