Hope

9. - Nina -

Két napja, hogy hazahoztuk West a kórházból, és én azóta csak a legszükségesebb időre hagyom magára. Eszméletlenül aggódom érte, és fizikailag fáj, hogy nem tudok semmit tenni. Annyira igazságtalan. Ő egy jó ember, nála jobbat nem ismerek. 15 éves voltam, amikor a szüleink egy üzleti útból hazafelé frontálisan karamboloztak egy kamionnal. Apa a helyszínen, anya a kórházba tartó út során meghalt. A haláluk mérhetetlen dühvel töltött fel, de a bátyám, istenem, ő azon az éjszakán felnőtt lett. Egyszerre tanult és dolgozott, és nevelt engem. El viselte, hogy undok vagyok, hogy zárkózott vagyok, és úgy általánossá vált, hogy haragszok a világra, ezzel együtt rá is. Ennek ellenére, mindig egy mosoly volt amit kaptam, egy ölelést amikor nem volt erőm tovább harcolni. Ő ott volt velem végig. Biztatott, nevelt, bátorított, segített. Egy év depresszió után aztán csak egyik reggel felkeltem, szép ruhát vettem és onnantól minden percben azon dolgoztam, hogy Weston büszke legyen rám. Kitűnő érdemmel érettségiztem, majd jóformán két szemeszterrel hamarabb szereztem meg a diplomám. De úgy érzem, hogy így is kevés vagyok, kevés, mert nem tudok rajta segíteni. Bármit megadnék az univerzumnak, csak ő jobban legyen...

Emlékszem, egyszer, lehettem olyan húsz, mikor az első barátnőm elhagyott. Össze voltam törve, épp, hogy kezdtem megbékélni magammal, meg úgy az élettel, kezdtem végre élni, és szeretni is élni. Erre becsaptak, megcsaltak és én biztos voltam benne, hogy velem van a baj. Hazarohantam, becsaptam az ajtót, majd nekidőltem, összeroppantam és az először csak folydogáló könny patakból megállíthatatlan zokogás tenger lett. Testvérem egy darabig csak nézett, majd felsegített, bekisért a kanapéra, hozott egy teát, megitatta velem a felét majd leült mellém és csak várt. Nem szólt, nem ölelt át, nem kérdezett, épp csak ott volt. Nekem viszont ez jelentette a mindent. Nem tudom, hogy órákig vagy csak percekig ültünk ott egymás mellett, de a könnyeim szép lassan elapadtak, a légzésem pedig kezdett normalizálódni. Félve néztem Wesre. Soha nem mondtam neki semmit a magánéletemről. Valahol mélyen tudtam, hogy nem ítélne el, de én mégis féltem, hogy ha megtudja, nem lesz rám büszke, és kisebb leszek a szemében. Így hallgattam, persze abban biztos voltam, hogy azt tudja, hogy van valakim, na de azt, hogy ki az,  tuti nem.
Mikor már lett bátorságom megszólalni, szomorúan sohajtottam egyet, majd nem tudom miért, és, hogy de elkezdtem mesélni.
- Szerettem őt. Azt hittem én és annyira fontos vagyok neki, mint ő nekem. Tévedtem. Csak egy kicsivel több alkohol és egy eldurvult buli kellett, és ennyi volt. Gondolkodás nélkül megcsalt és ezután szemrebbenés nélkül a képembe vágta, hogy ha ez nekem nem komfortos, akkor tudom merre van az ajtó. Nem hiszem, hogy tudok újra hinni és szeretni valakit. Eleve túl nehéz volt, de ezután... - csuklott el a hangom, ezért inkább lehajtottam a fejem és némán sírtam újra és tovább.
Majd a bátyám egy idő után óvón atölelt és halkan de határozottan szólt.
- Sírj csak kicsi Nina, meg kell siratnod az első szerelmet minden fájdalmával és keserű pillanatával együtt, de tudnod kell, ha Nicole nem tudta megbecsülni azt, hogy te vagy neki, akkor nem te vagy az aki ettől kevesebb. Ő nem érdemel meg téged. Mert te vagy a legszerethetőbb ember, akit ismerek, és ezt nem csak azért mondom, mert a húgom vagy.

Teljes sokkba kerültem, nem attól amit mondott, hanem attól, hogy tudta. Tudta, hogy Nicole nem csak egy egyszerű barátnő volt, hanem A barátnő. A szívem megtelt szeretettel és csak szorosan megöleltem, és zokogva mondtam, hogy köszönöm és, hogy mennyire szeretem.
......

Ugyanezt érzem ma is, ahogy nézem, hogy a kanapén ül és olvas. Mérhetetlen szeretetet érzek.

-Nina néni, mikor jön hozzánk Hope újra? Elfelejtettem, hogy kell ezt a fonal fűzést csinálni. Látod? A kórházban mutatta, mert mindenféle kis cérna volt a táskájában, de nem tudom, hogy ezután mi jön. Szóval, mikor jön? - Zökkentett ki gondolataimból a cserfes tökmag. Egy piros, zöld és sárga fonalakból álló kis csomós, talán karkötőnek készülő mű volt, de sajnos nem biztos, hogy a tudást kellőképp magába szívta Mira.
- Nem tudom szívem, tudod, nem biztos, hogy ide fog még jönni. A dolgozata szinte kész, amiben segítek neki, így nincs már szükség sok találkozóra. De, tudod mit? Ha az egyetemen találkozok vele, akkor mindenképp megkérdezem tőle, hogy miként kell ezt a remekművet folytatni, rendben?
- Ó, sajnálom, csípem Hopeot. Nem volt olyan idegesítő, mint a többi felnőtt, persze rajtatok kívül. Nem szeretem mikor pici babának néznek, és úgy is beszélnek. Hope normálisan beszélt velem. - fejtette ki véleményét a mini doktorival rendelkező négy éves.- mit eszünk ebédre? Ugye nem megint répát? Kérlek!
- Nem, bogyó, nem répát. Lasagnet csináltam, épp indultam, hogy szóljak, ehetünk.
-juhu, azt imádom, te vagy a legjobb! - ölelte át a lábam, én pedig megteltem szeretettel.

Ebéd után mindannyian a nappaliban telepedtünk le, és együtt néztük, Mira választása nyomán a Jégvarázst, aminek bár minden egyes mozzanatát már kívülről fújta, de ugyanolyan izgalommal és lelkesedéssel leste minden részletét.
Épp Olaf olvadozott a réten, amikor a telefonom csippant.

" Kedves Nina! Remélem nem veszed zaklatásnak az üzenetem, de egyrészt meg szeretném kérdezni, hogy van a testvéred? Remélem már jobban. Másrészt, Mirával, amikor a kórházban vártunk, és még nem aludt, a táskámban talált cérnákkal fontunk. Mivel nagyon tetszett neki, ezért előkutattam az egyik gyakorlatomhoz vásárolt régi készletet, amit neki szeretnék adni. Bedobhatom ma, mielőtt megyek dolgozni?
H. "

Kész vagyok, megint... Lehet valaki ennél figyelmesebb? És mennyire egy rugóra járnak ezek ketten Mirával. Hihetetlen, mert, mint Mira ebéd előtt mondta, nem igen szimpatizál a felnőttekkel. De nem szabad engedném ezt tovább bonyolódni, hiszen Hope a diákom. Még ha csak pár hónapig is, de ez akkor is túl sok lenne. Nem engedhetem annál közelebb sem magamhoz sem az unokahúgomhoz, mint amennyire már most került. De, akkor miért akarom mégis, és vagyok izgatott, hogy ma is láthatom?!

" Szia Hope!
Ez nagyon kedves tőled! Wes jobban, sokat pihen, és én minden mozzanatát árgus szemmel figyelem. Utóbbinak kevésbé örül, de csendben tűr. :D most épp Elza és Anna szórakoztatja. A délutáni mozimatiné szervezője Mira... :) Ha tényleg neki szeretnéd adni, akkor várunk. Itthon vagyunk, jöhetsz bármikor.
N. "

- Hát te mit mosolyogsz ennyire? Gondolom nem Sven váltotta ki? - mosolyog hülye kisfiú módjára a nagy csacsi testvérem.
- Haha, nagyon vicces vagy, látom már jobban vagy... Nem mosolygok semmit. Nina írt, hogy hozna Mirának egy fonó készletet, ami az övé volt, és kérdezte atjöhet e.
- komolyan? Nekem? Most jön? Mi van a csomagban? Meg is mutatja, hogy kell csinálni amit elfelejtettem? Ugye marad? Hm? - pörgött be a kis csaj már másodperc alatt a híre.
- Igen, kicsim, neked. Nem tudom mikor jön, és mennyire siet, de mindenesetre nagyon kedves tőle, hogy gondolt rád Tökmag.
- Igen, tényleg nagyon kedves, és szép is. Te nem gondolod, hogy szép lány ez a Hope, húgi?- nézett rám mindentudó képpel Weston.
- Jaj, fogd már be, Wes, ne kombinálj.. - löktem oldalba gyengéden.

" szuper, akkor kb. egy óra múlva ott vagyok!
H."

Feltűnés mentesen osontam fel a szobámba, és kezdtem el rendbe szedni magam, hisz mégse fogadhatok vendéget foltos melegítő nadrágban és kinyúlt egyetemi pólóban. Legalábbis ezzel győzködtem magam, miközben farmert és egy toppot húztam magamra.

Gyermeki izgalom lett úrrá rajtam amikor meghallottam a felhajtónkra álló pickup hangját...