Hope

16. - Nina -

Egy pillanatra azt hittem még mindig álmodom, amikor kinyitottam a szemem. Tegnap este mire végeztem a telefonálással Hope már aludt, azonban nem tudtam jó szívvel itt hagyni egyedül, lázasan. Ezért lekuporodtam az ágy szélére és elkezdtem olvasni egy Bukowski regényt, amit az éjjeli szekrény végében találtam.  Nem mondom, hogy különösebben meglepődtem volna azon, hogy Hope éjjeliszekrényén Bukowski regény és verses kötet van, már az előadások alatt és a dolgozatában is bizonyította mennyire szereti az irodalmat, és fogyaszt bármilyen kategóriából a széles palettán. Pár oldal elolvasása után azonban a szemem felmondta  a szolgálatot a halvány lámpafényben, és mivel nagyobb villanyt nem akartam kapcsolni, ezért csak hátradőltem és gondolkodtam. Sok minden történt ez alatt a pár óra alatt mióta itt vagyok. Kezdve azzal, hogy csontig aggódtam magam. Hiányoltam, persze, hogy hiányoltam, hiszen nem szokott lógni, pláne úgy, hogy nem szólna. De nem írt, sőt egyáltalán nem kommunikált velem az utolsó két napban, de nem akartam rámenős lenni, úgy gondoltam hagyom, majd jelentkezik. De már látom, miért játszott csend királyt. Sarah készségesen elmesélte, hogy mennyire beteg lett és nyomja az ágyat napok óta. Le merem fogadni azt sem véletlen hintette el, hogy ő  színházba megy, de előtte ellátja Hope-ot és reméli nem lesz gond amíg ő távol lesz... kotnyeles egy bestia, szerintem ezt ő eltervezte, de nem bánom, meg enélkül is itt kötöttem volna ki valószínű. 

Szegény gyönyörűm. Egy nagy kő esett le a szívemről amikor megláttam a kipirosodott kis fitos orrával, kócos kontyával. Betegen is gyönyörű, nem is tudtam megállni,hogy ne zárjam szorosan a karjaim közé. Na, meg ami később történt. Szentséges magasságos, azt hittem azonnal összeesek, annyira dobogott a szívem. Nem akartam én bent maradni, amíg fürdik, de annyira kis béna, ha nem vagyok ott, tuti szétveri a fejét. Az ujjaim még most is bele bizseregnek, ahogy arra gondolok, hogy érintették a bőrét. Elemi ösztönnel vezetett az agyam a testén, egészen a sebhelyekig. Ott kaptam észbe mit is csinálok én valójában. Egyszerre szégyelltem magam és éreztem vágyat aziránt, hogy a teste minden egyes négyzet-centiméterét fedezzem fel. Én akartam lenni az ecset a festővásznon. Vászon a teste, ecset az ujjaim... De nem mentem tovább. Normalizáltam a légzésem, még egy utolsó simítást végeztem és szépen elválasztottam bőrét a bőrömtől. Megannyi kérdés cikázott bennem, mert tudtam, hogy ezek a sebek nem egyszerű gyerekkori biciklis balesetből származhattak, de nem tettem fel egyet sem,  valahogy úgy éreztem, hogy nem kapnék egyenes választ, és nekem az őszinte és teljes történetre van szükségem. Majd egyszer....

Itt vagyok, és egy megfoghatatlan szépségű nő néz a szemembe, ajkain kicsit félénk mosollyal. Azt hiszem elaludtam a nagy gondolkodás közben. Viszont Hope sokkal jobban néz ki. Van színe, és a szemei sem csillognak a láztól. 

- Jó reggelt Kis beteg. Azt hiszem nem szorul magyarázatra, hogy a nagy ápolás közben kidőltem, és itt ért az álom. Ne haragudj, nem terveztem így, de nem akartalak itt hagyni egyedül, de ezek szerint győzött a kimerültség. 

- Szia! Ugyan, dehogy haragszom, nem tudok elég hálás lenni amiért ennyit segítettél, és itt voltál velem. Inkább sajnállak, nem lehetett túl ké...

- Hellóóóóóó Takonylady! Hoztam teát, a francia pirítós készül és... olálá, bocsánat, nem számítottam rá, hogy nem egyedül talállak. Üdv, Miss A. Én akkor lépek is, csinálok plusz pirítóst, gyertek enni.

- Sziaaa!. - Nevetett Hope, én meg azt se tudtam merre nézzek zavaromba. - Nyugi, nincs semmi baj. Sarah nagyon jó lány, és tudja, hogy jóban vagyunk. Nem fog ennél többet belelátni , mint ami valójában történt. Ne aggodalmaskodj feleslegesen. - simította meg Hope a kézfejem, és érintésétől el is felejtettem, hogy miért lettem ideges.