Hope

44. - Nina -

-Gyerünk már kisasszony, indulnunk kell, attól, hogy elvisz minket Hope, még időben oda kell érni és ha nem indulunk el öt percen belül, nagyon esélyesek vagyunk az elkésésre. – Próbálom ösztönözni a kis mini mormotát. Ő aludhat a legtovább, de mégis mindig ő a legálmosabb, ki érti ezt.

Hope csak vasárnap kora délután ment haza, akkor is csak azért, mert már Sarah tűkön ülve várta és olyan üzenetekkel bombázta, hogy „ Ne szexeljetek már ennyit, ,told haza a segged, tartozol egy magyarázattal"...De addig velünk volt, és próbáltuk behozni az elmúlt két és fél hónapot. Péntek éjszaka nem sokat aludtunk, azt is részletekben, sok bepótolni valónk akadt, így az éjszakai tevékenységek örömtelibb oldalát fogtuk meg. Órákon át szerettük egymást, becéztük egymás testét és vittük a másikat a földi paradicsom felé újra és újra. Amennyi félelem és félénkség volt ebben a nőben, annyi szenvedély és érzékiség is meglapult benne, de lehet több is. Már-már hihetetlen mód, de a testünk és lelkünk úgy passzolt egymáshoz, mintha soha nem is ismertünk volna mást. Az első alkalmunk is frenetikus volt, de most, mikor nem feszített minket a szomorúság, na most aztán volt csoda és öröm.

Szombaton későn keltünk, együtt készítettünk reggelit, amit mesét nézve fogyasztottunk el, majd játszottunk, sétáltunk. Séta után forrócsokit ittunk és sokat nevettünk. Mira itta Hope minden szavát és ugyanez igaz volt fordítva is. És Hope, a drága Hope, fizikailag és szemmel láthatóan felszabadult. Eltűnt a szemöldöke között a kis ránc, kisimultak a vonásai és olyan önfeledten nevetett, ahogy még soha nem láttam. Eddig is gyönyörű volt, de most, hogy nem nyomja az a hatalmas súly, szinte egy teljesen más ember lett, a legpozitívabb értelemben persze. Szombat este még egy nagy mese estet tartottunk Mirával, majd az éjszaka első részét szeretkezéssel, a második részét pedig egymást ölelve, alvással töltöttük. Ma hétfő reggel van és az ábrándozásaimból az ajtó csengő térít észhez. Másoltatnom kell Hope-nak egy kulcsot. Lehet, hogy másnak ez korai, de nekem természetes.

-Jó reggelt, remélem te is olyan álmos vagy, mint én. Hoztam dupla kávét. – Lép be az ajtón szívem hölgye, nyoma számra egy puszit majd nyomja a kezembe a papírpoharat, amiben még meleg fekete lötykölődik.

- Neked is jó reggelt. Köszi, főztem egyet, de elfogyott a kávé, szóval elég gyenge adag lett. Elméletileg mindjárt indulhatunk, csak Miss Álomkór Kisasszony még mossa a fogát.

- Rendben én ráérek. Beugrottam Fredhez, onnan a kávé is, a kocsiban meg még briós is van, csak elfelejtettem behozni. De nem is ez a lényeg, hanem hogy beszéltem is vele. Bocsánatot kértem, amiért jóformán szó nélkül eltűntem és magára hagytam. És tudod mit mondott?

- Na, mit?

- Azt, hogy köszönettel tartozik, mert amíg nem voltam, rájött, hogy ő ezt már nem bírja. A szíve csücske a kis üzlet, de nem bírja már a mai világ ritmusát. Így kerek-perec kijelentette, hogy vagy átveszem a teljes üzletvezetést, vagy ő lehúzza a rolót. Azt mondta bárhogy is döntök, egyik miatt sem fog haragudni, vagy kevésbé örülni, és ad is időt átgondolni. – Meséli, miközben kényelmesen nekitámaszkodik a nappali ajtófélfájának.

- Hűha. És erre te? – nézek rá kérdőn, mert nem igazán tudom eldönteni az arckifejezéséből, hogy ennek most örülünk vagy sem...

- Erre én leblokkoltam és csak annyit mondtam, hogy átgondolom. Még most sem igazán fogtam fel. Érted, fogom magam és eltűnök két és fél hónapra, erre mit csinál a kisöreg lebaszás helyett? Nekem adja az életét. Jó átvitt értelemben, de érte. Totál ki vagyok bukva és fogalmam nincs, hogy erre mit kéne lépnem.

- Hope néni, nem kellene ilyen szavakat használnod, amikor tudod, hogy én is itt vagyok. De nyugi, tudom, hogy csúnya, szóval én nem fogom használni, de, attól még neked sem kéne. – Libben be az unokahúgom és kezdi egy velős leosztással a reggelt.