Hope

40. - Nina -

72 nap. 72 hosszú és keserves nap. Szinte órára pontosan 72 napja csukódott be Hope mögött a bejárati ajtónk és én azóta nem hallottam felőle, csak két kis apró információ morzsát, azt is csak a nyomozó jóvoltából. 72 napja nem hallottam a hangját, nem éreztem az illatát, nem csókoltam, nem öleltem, nem láttam. A napokat robot üzemmód élem meg, és azt a minimális életkedvet is csak az unokahúgom miatt tartom fent. A második félév javában zajlik. Az egyetemen olyan, mintha mi sem történt volna. Sarah hetente kérdez Hope felől, mindenféle elméleteket gyártva, miszerint felszívódott. Próbálom a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal nyugtatni, hogy biztos minden rendben van, csak beszippantotta a kutatás. Nem éppen hihető, pláne, hogy nem az őserdőbe ment, de ha sejt is valamit, nem mondja. A héten, amikor sokadjára győzködtem, mintha az együttérzés szikrája csillant volna meg a szemében és bevallom, nagyon kicsin múlott, hogy ne tálaljak ki neki. Nagyon nehéz ezt egyedül végig vinni.

Az utolsó óra csiga lassúsággal telik, és az sem segít, hogy az egész csoport irodalmi analfabéta. Néha tényleg elgondolkom, hogy egyesek, hogy jutottak el idáig. Persze a válasz egyszerű. Pénz. Ha pénz van, hatalom is van. A hatalom meg már majdnem tudás. Bizonyos körökben persze, nem az én meglátásom szerint. Mikor végre vége, egyből az irodába sietek és felkapom a táskám. Ha nem indulok el időben, akkor késve hozom el Mirát. Ma meglátogatjuk Westont. Pár napra rá, miután Hope elment, Wes csodával határos módon felébredt. Azt hitte, hogy csak szunditott egyet, le volt döbbenve, amikor megtudta, hogy kómában volt. Nincs még jól, nagyon gyenge, keveseket bír ébren lenni, de soha nem fogom elvesziteni a reményt, amíg a mellkasa befogadja az oxigént.

Cukorkát kutatva a táskámban ismét a kezembe akad Hope kocsi kulcsa. Rám bízta, hogy ha kell, használjam, bár ahogy ki mondta, mindketten tudtuk, hogy ez úgysem fog bekövetkezni. Viszont ahányszor meglátom, vagy a kezem ügyébe akad elszorul a torkom és a pánik fogja közre a szívem. De most nincs sok időm ezen agyalni, ugyanis Mira ugrándozva jön ki az óvoda épületéből.

- Nina néniiiiii, ki fogják állítani a rajzom. Nézd ezt. Haza hozom hogy bele rakjuk egy szép keretbe, aztán vissza kell hoznunk. Ez itt apa, ez én vagyok, ő itt te vagy és ő pedig Hope néni. A kedvenc parkunkban vagyunk és éppen fagyizni készülünk. Hiányzik Hope néni. Mikor jön már vissza arról a buta útról? - belefacsarodik a szívem, ahogy Hope néninek hívja Hope-ot. Akkor kezdte el, amikor elment. Ő így dolgozza fel, hogy a családunk része lett és egy időre el kellett mennie.

- Először is, ne beszélj csúnyán. Másodszor, remélem nem sokára, kicsim, nekem is hiányzik nagyon. Ez a rajz pedig csodálatos, szavakat nem találok arra, hogy milyen büszke vagyok rád. Jó, hogy el hoztam egy köteg dolgozatot javítani, ide bele tudjuk csúsztatni, hogy ne gyűrődjön össze, és miután meglátogatjuk apukád el is megyünk nézni valami szép keretet, rendben?

- Okidoki. Kaphatok hot-dogot? - mutat apró kezével a szemben lévő kis standra.

- Persze. Most, hogy mondod, én is ennék egyet. Veszünk Apának is, hátha meg jön az étvágya.

- Az jó lenne. Nagyon vékony már. Nem merek az ölébe ülni, mert félek fájna neki és nehéz lennék.

- Tudom, bogaram, de ami jó, hogy már pár falatot önállóan is tud enni. Tudod, már ez is haladás, ahhoz képest, ami pár hete volt.

- Tudom, de olyan jó lenne, ha újra egészséges lenne. Hope is itt lenne. Te sem lennél olyan szomorú mindennap. Nem szeretlek szomorúnak látni, mert attól én is mindig szomorú leszek.

-Jaj hercegnőm, nem vagyok szomorú. Na jó, nem hazudok neked. Kicsit az vagyok, de hidd el, minden rendben lesz, Hope is hamarosan visszajön és mindenki boldog lesz.
Na gyere, vegyük meg azokat a kifliket. - simitok végig a fejecskéjén.