Hope

42. - Hope -

El sem hiszem, hogy 75 nap után végre hazamehetek. Haza.. Pár éve még ezt sem gondoltam volna, hogy lesz számomra egy hely, amit otthonnak fogok tekinteni. Most mégis úgy tekintek erre a kis városra, mint ha a szülőhazám lenne. Bizonyos szemszögből nézve, az is. Itt születtem azzá, aki ma vagyok. A felépülésem, legalábbis a testi és fizikai felépülésem után itt kezdődött el a lelkem és elmém újjászületése. Itt lelt rám az igaz barátság ismérve és nem utolsó sorban itt lettem szerelmes. Szerelem... a másik dolog, amit pár éve még csak képzelni sem mertem magamnak. Most mégis a gyomrom görcsben a jófajta izgalomtól, hogy két és fél hónap után hamarosan láthatom Ninát. Borzasztó nehéz volt ezt az időt távol tölteni, az pedig egyenesen maga volt a pokol, hogy sem én sem ő nem léphetett kapcsolatba velem. A nyomozó egy távol élő rokona jóvoltából egy modern farmon lettem elszállásolva. Teljes önellátó és ökofarm. Számtalan állat volt jelen, némelyeket eddigi életem során, szégyen vagy nem szégyen, de csak a bevásárlóközpontok polcain láttam feldolgozva. Az állatok mellett több hektárnyi zöldség és gyümölcs, minden vegyszermentesen és saját kézzel gondozva termesztve. Csodás kis közeg és környezet volt. Ha nem muszájból kellett volna ott töltenem az időm, biztos még jobban élveztem volna, de így csak ellézengtem. Reggelente felkeltem, megkávéztam a verandán, majd hosszasan bámultam magam elé. Mikor meguntam az önsajnálatot, mivel az olvasáson és az íráson kívül nem tudtam más csinálni neki álltam futni. Magam sem hittem volna, de két hónap alatt elértem arra a szintre, hogy több, mint 3 mérföldet le tudtam egy szuszra kocogni és a végén még azt is mondhatom, hogy jól esett. El is határoztam, hogy ha végre hazajöhetek, akkor itthon is folytatni fogom, úgysem árt már egy kicsit ha odafigyelek magamra és a testemre és végre belátom, hogy törődnöm kell az egészségemmel is.

A kényszer elvonulásomnak meg lett az eredménye szerencsére. Egy pár rajtaütés és beépülésnek köszönhetően elég bizonyítékot gyűjtöttek ahhoz, hogy hűvösre tegyék azokat, akiket kell. A nyomozó elmondása alapján minden veszély elhárult, és immár talán végérvényesen folytathatom az életem ott, ahol két és fél hónapja abbahagytam. Maradok Hope Mitchel, aki ha minden jól megy a visszaérkezése után leteszi az utolsó vizsgáját és belekezd a nagybetűs életbe oldalán egy csodálatos nővel. Istenem, mennyire hiányzik Nina. Minden egyes napot úgy éltem túl, hogy visszaidéztem a mosolyát, a hangját, a csókjait, az érintését. Kínszenvedés volt az éjszakákat és a nappalokat úgy tölteni, hogy nem tudtam mikor láthatom újra. Nem tudtam, hogy van a testvére, mi újság Mirával, hogy tudják vinni a hétköznapokat, milyen nehézségek nyomják Nina lelkét és szívét és ami a legrosszabb volt, hogy nem tudtam ott lenni mellette. Hatalmas öröm volt, mikor hívtam és elmondta, hogy Weston felébredt és jelenleg jobban is van, remélem ez a tendencia a jövőre nézve is hasonlóképp javuló görbét fog mutatni. Igazán megérdemli. Csodálatos apukája Mirának, remek testvére Ninának és ahogy hallottam, nem utolsó sorban a munkában is igazán szakember.

A gépem zökkenőmentesen, a kiírt időben landol. Előzetesen megírtam Ninának, hogy mikor érkezem, amire azt írta, hogy alig várja, és itt fog várni a reptéren. Leszállás után, kicsi sor állt be a csomagok átvételénél, így körülbelül negyven perc csuszással hagyom el a pályát. A szemem ide-oda jár, kémleli a területet, kutatva a sok várakozó ember között azt az egyet, aki számomra fontos. Végül nehezen, de a várakozóknak kihelyezett kávés standnál pillantom meg, amint egyik kezével egy eldobható kávésbögrét szorongat, a másikkal pedig a mobilját fogva, abba belemerülve a testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezgetve áll. Lassan közelítek felé, legyen időm megszemlélni. Mintha kicsit fogyott volna, és az arcán távolról is látszódik, hogy igazán régen pihenhetett vagy aludhatott egy kiadósat. De még így is gyönyörű. Haját laza, kusza kontyba fogta a feje tetején, testét pedig az egyik kedvenc piros, testére simuló felsőbe, fekete farmerba és egy fekete szövetkabátba burkolta. Nina soha nem hivalkodó, de minden egyes darabja szolid eleganciát és nőiességet sugároz. De lehet ez csak azért van, mert ő maga is maga a NŐ, a nagy betűs fajta. Amikor már csak 20-30 méter körüli távolság választ el minket, hirtelen felnéz, mintha valaki figyelmeztette volna, és szemét egyenesen az enyémre irányítja. A mágneses vonzalom szinte fizikailag tapintható közöttünk. A szemkontaktust fenntartva, a kávés poharát a legközelebbi kukába hajítja, a telefonját a zsebébe süllyeszti és tempós léptekkel halad az irányomba. Amikor összeérünk, a csomagjaim elengedve, nem törődve azzal, hogy melyik merre dől, csak arra figyelve, hogy a kezeim szabad utat kapjanak az ölelésre, két kezembe vonom a szeretett nőt. Az első pillanatban merev teste másodpercről másodpercre enged fel, és simul a karjaimba. Megérzem két kezét a hátamon, derekamon, és amikor a fülem mellett érzem lélegzetének bizonyítékát kezdem elhinni, hogy tényleg itt van, és én tényleg megérkeztem. Nem tudom, hogy mennyi ideig állunk így, de ahogy nekem sem, neki sem sürgető a másik elengedése. Talán pár perc elteltével azonban mégis lágyan eltolom magamtól, hogy láthassam az arcát.

-Szia! El sem hiszem, hogy itt vagy! – szólal meg, a hangja meg-megremeg, de a szemei mosolyognak, ahogy a szája is, igazi, őszinte mosollyal. – Jól utaztál? Minden rendben ment? Biztos sokan voltak, mert a kiírás szerint időben landoltatok, de utána sokáig nem történt semmi, nem is tudom mióta állok itt, de nem számít, akár egész nap itt álltam volna, csak végre lássalak. Mutasd magad. Istenem, mennyire hiányoztál! Éhes vagy? El kell mennünk majd a kórházba, mert ott hagytam Mirát az apukájánál, jó fejek a nővérek, amint Wes elmesélte a szerelmi történetem, persze csak a publikus részét, azonnal vállalták a dupla felvigyázást. Persze nem illegális ez, tudod gyermekmegőrző is van ott, de így nekem is kényelmesebb volt, és Mira is több időt tölthet az apukájával. Szóval, ha éhes vagy, elmehetnénk enni valamit, és csak utána mennénk el Miráért. Ugye akkor most hozzánk jössz? Jajj, mennyit beszélek, és te még csak egy szót sem szóltál. Ne haragudj, olyan vagyok, mint az unokahúgom, nem is hagylak megszólalni.

-Szeretlek. Először is, gyere ide!- vonom ismét magamhoz, de most nem ölelésre, hanem egy csókra. Sokat agyaltam a távollétem során, és arra a döntésre jutottam, hogy ha ennek az egész bujkálásnak vége, akkor nem fogok még egy percet elpazarolni azzal, hogy nem nyilvánítom ki szerelmem ott, és akkor, amikor úgy érzem. Szabad államban élünk, nem fogom többet visszafogni magam. Természetesen az ízlés határain belül, de nem fogom visszatartani magam, ha megakarom csókolni a rég nem látott kedvesem, vagy meg akarom fogni a kezét a parkban séta közben. Elég volt. Eddig a saját börtönömben éltem, épp ideje, hogy megízleljem a szabadság örömét.

- Ha nem lenne olyan rossz amíg nem vagy jelen, azt mondanám, hogy sűrűbben kéne elutaznod, ha cserébe ilyen csókot kapok. – húzza huncut mosolyra a száját Nina.

- Azt nem ígérem, hogy egyhamar elmegyek, elég volt egyelőre ennyi, legalábbis ha megyek, azt veled akarom megtenni. Azt viszont meg tudom ígérni, hogy mostantól kicsit másképp lesznek a dolgok, persze csak a változás pozitív értelmében. De ezt majd később megbeszéljük. Az evés jól hangzik, 14 órája nem ettem normális ételt. Utána pedig szintén a tiéd, tiétek maradok, majd csak holnap terveztem hazamenni. Tegnap sikerült Sarah-val is beszélnem, sok mindent nem ért még, de megígértem neki, hogy majd személyesen mindent el fogok mesélni, és remélhetőleg mindent meg is fog érteni. Úgy éreztem, hogy nem haragszik, csak káosz van a fejében. Utóbbit nem is csodálom.

- Igen, én is így látom. Biztos vagyok benne, hogy meg tudjátok majd ezt is beszélni. Sarah remek lány, meg fogja érteni az indokaid, hogy miért nem beszélhettél eddig róla. No, akkor menjünk, mert én is éhes vagyok, eddig nem is éreztem, hogy mennyire. Pár sarokkal arrébb van egy kis olasz étterem, idefele jövet láttam, egy kis paradicsomos húsgolyóhoz mit szólsz?

- Tökéletes. Bármi jöhet. Öhm, Nina, merre megyünk? – kérdezem, mert a mély garázs felé vette az irányt. A kérdésre, és a valószínűleg értetlen képemre elneveti magát Nina.

- Most látnod kéne magad. Igazán vicces fejet vágsz. Tudod...- kezdi, majd előveszi a kocsikulcsom a zsebéből- azt mondta a barátnőm amikor elutazott, hogy itt hagyja a kocsiját és használjam amikor csak akarom. Nos, ideáig nem tettem, de most, hogy visszajött, úgy gondoltam ez lesz a legkényelmesebb módja annak, hogy eljöjjek elé és haza tudjam vinni. Nem mondom, hogy nem szartam be párszor a forgalomban, de...egész elviselhető volt. Az lebegett előttem, hogy így a leggyorsabb és a sok csomagot így nem kell cipelnünk még ha csak a taxiig is. És képzeld a kezdődő pánikrohamom is le tudtam ezen mantrával győzni.

- Hihetetlen vagy. Mindenre gondoltam, de erre nem. – Nevetek immár én is jóízűen.

- Igen, szerintem is az vagyok. De ne örülj, annyira nem szerettem meg a vezetést, szóval visszafele már tiéd a feladat- dobja nekem a kocsikulcsot, amit a jelenlévő reflexemnek köszönhetően éppen csak, de elkapok.

- Igenis, hölgyem, a sofőrje előállt. – hajlok meg előtte.

- Nagyon helyes. – nevetünk mindketten, majd egymás szemébe nézve, szavak nélkül tudjuk, hogy mekkora boldogságot érez a másik, hiszen mindkettőnk szeméből a saját szerelmünk tükröződik vissza. Egy gyors de lágy csókváltás után irányba állunk és elindulunk a kocsihoz, a csomagjaim megbeszélés nélkül felosztva, egymás szabad kezét fogva sétálunk, engem pedig 75 nap után újra kezd átjárni a nyugalom érzése.