Hope

37. - Nina -

Miután Hope segített elhozni az irodába a dolgaim, nincs további kibúvó, muszáj neki esnem és legalább pár beadott esszét ki kell javítanom. Mintha hirtelen megszállta volna a szorgalom szelleme a diákjaim, annyi boríték lapult az ajtóm melletti dobozban, de bizonyára semmi megszállásról nincs szó, csak mindenki érzi, hogy már csak pár nap és vége az évnek, addig meg elég feszített a tempó. A szemeim fájnak, égnek, az agyam zakatol így meg esik, hogy egy-egy bekezdést többször is el kell olvasnom. Hogyan is lehetne ez másképp, természetesen teszem a dolgom, mert kell, de a gondolataim javarészt Weston felé áramlanak. Tanakodom magamban, hogy beszélnem kellene a kicsi Mirával, de azt sem tudom, hogy hogyan kéne, miként lehet egy négyévesnek előadni, hogy nem tudja látogatni az apját, ahogy eddig. Nem szeretném bevinni amíg csak nem muszáj, mert nem akarom, hogy így, ilyen kiszolgáltatott helyzetben lássa az apukáját. Inkább maradjon meg a bár sápadt, de folyton nevetős kép benne. A szívem nagy része még azért imádkozik, hogy nemsokára ismét azt az oldalát láthassuk, és a mostani történések csak egy rossz és borús árnyékképek legyenek a múltban. Egyedüli fénysugár az életemben Mirán kívül jelenleg Hope. Ahogy neki is már számtalanszor elmondtam, tényleg nem tudom, hogy mihez kezdenék, ha ő nem lenne most mellettem. Kicsit bánom, hogy hirtelen és gondolkodás nélkül kimondtam a szeretlek szót. Hiába, így érzek, és minden porcikám tudja, hogy feltétel nélkül szeretem. Azonban azt nem szeretném, hogy úgy érezze, kötelessége neki is kimondani, máshogy cselekedni, mint amit az ő saját ritmusa enged alapesetben. Így is nem lehetek elég hálás, amiért ennyire sokat nyitott és engedett végre a saját maga felállított szigorú szabályrendszeren.

Elmélkedésem közepette az eszembe ötlik, hogy holnap lesz Hope születésnapja, és a történtek fényében ez nekem teljesen ki ment a fejemből. Mélységes szégyen járja át a testem, és hirtelen le is dermedek egy pillanatra, de szerencsére a rendezett énem hamar észhez térít. Legyen bármilyen rossz is a most körülvevő helyzet, nem engedhetem, hogy ez másokra is kihatással legyen. A telefonom előhalászva felhívom Maggie-t az egyik volt egyetemi szaktársam, aki végül teljesen más vizeken kötött ki, mint az irodalom, de ő ezt nagyon jól tette, hiszen a megye egyik legjobb éttermét vezeti férjével és a lassan 2 éves kis lurkójukkal.

-Lapozz a desszerthez, Maggie vagyok, miben segíthetek?

- Szia Maggie, Nina Anderson vagyok. Tudom, hogy eléggé pofátlan és szétszórt a kérésem, de nem tudnál esetleg holnapra egy szabad asztalt biztosítani egy kis sarokban két főre?

- Nina, de jó hallani a hangod, ezer éve nem találkoztunk. Várj egy kicsit, megnézem mit tehetek az ügy érdekében. Hányra jönnétek?

- Hat órára, de körülbelül csak másfél- maximum két órát maradnánk.

- Aham, oké, egy pillanat türelmed kérem. Sal, gyere csak, add csak ide a foglalási app-ot! Hogy állunk a holnappal? Van még hely? Hm. Nem könnyű, de nem lehetetlen, Őket rakjuk át a 7-eshez, ők mehetnek a fő sor végére, ide berakunk egy plusz kis asztalt és akkor ez a kettes kerülhet oda, és itt akkor felszabadul egy privát boksz. Ők kérték? Nem baj, majd én felhívom őket és elmondom, hogy vagy ez van, vagy hamarabb jönnek. Meg lesz oldva. Na, itt is vagyok Ninám, megoldottam, jöhettek, felszabadítottam egy boxot. Holnap szabad szedés nap van, vagyis nem lesz specifikum, de ha szeretnéd, beiktathatok valamit nektek, szeretnéd?

- Nem, Isten ments, eleve nem ennénk teljes menüt, de akivel megyek, hozzám hasonlóan az irodalom szerelmese és biztos vagyok benne, hogy felvillanyozná a hely. Galád módon nem etetném nálatok degeszre, mert ez egy meglepetés összejövetel idő előtti tudomására jutása elleni elterelő hadművelet lenne. Azonban afelől biztosíthatlak, hogy az egyik tematikus napotokra a közeljövőben elmegyünk, csak most kicsit túl sok minden jött össze.