A világ árnyai mögött

26.fejezet, Más szemszögek

Minél messzebb rohant volna a lány, minél inkább el a fájdalom és a gyász elől ők csak annál inkább nyomába eredtek és nem engedték szabadon őt. És mindez talán már túl soknak is bizonyult volna egyetlen személy számára, ám a lányban egyre inkább feltámadni készültek az ősi, eddig mindig leplezett ösztönök melyeket kész volt most először de útjára engedni. A farkas torkából egy mindent felrázzó, dühvel és vadsággal teli üvöltés szakadt ki, felrázva az erdő eddig sem túl nyugodt rendjét, miközben a gyilkosok felé csak halált sugallt, az ártatlanok felé pedig vigaszt, és bocsánatot.

 - Mit tettél? -esett neki David a fiatalabb testvérének.

 - Nyugalom haver. Semmi nem történt. -mondta Justin miközben az iskola falának dőlt, arcán laza és gúnyos mosoly kapott helyett.

 - Hogy hogy nem történt semmi? -kérdezte David miközben fekete szemében düh csillant.

 - Megöltél még valakit. Tegnap benne voltam hogy kezdjük el beteljesíteni a tervet de egymás után két nap is? Ráadásul pont az iskolában? Tudtam hogy nem fogsz magaddal bírni ennyi ember közelében. -mondta David miközben lekezelően nézett testvére arcára.

 - Higgadj már le egy kicsit jó? -mondta Justin arcán továbbra is gúnyos mosollyal.

 - Nem higgadok le! Hiszen ennek semmi értelme sem volt.... -mondta David és folytatta volna még sokáig a vitatkozást testvérével értelmetlenül amikor is hirtelen a levegőbe egy hatalmas üvöltés nem hasított.

A farkas hatalmas ordítását nem hallotta mindenki, sőt csak kevesek voltak képesek kihallani belőle az igazán nagy fájdalmat és dühöt amelyet magával hordott.

 - Hallod? -fordult testvére felé Justin.

 - Ezért tettem. Tudtam hogy őhozzá is el fog jutni az üzenet, és ezáltal az is biztossá vált hogy ő már nem ember hanem hogy ő is egy közülük. -mondta Justin miközben ellökte magát a faltól, arcára pedig gonosz, pszichopata mosoly költözött.

 - És akkor most hogyan tovább? -kérdezte David miközben az agya vadul pörgött. Amint azonban testvére felé fordult az ő arcát is gonosz mosoly kezdte el betölteni.

 - Folytatjuk azt amit elkezdtünk. Minél tovább gyengítjük és minél több fájdalom éri majd őt úgy egyszer csak szét fog esni és akkor fogunk lecsapni. Ám nekem van még egy kis ötletem. -suttogta David miközben testvére felé fordult ám hangjukat elnyelte a kétségbeesett sikolyok újabb felhangzása....

 - Ez nem mehet így tovább Zack. Tudom azt mondtad várjunk még de meddig fogunk még ölbe tett kézzel arra várni hogy egyre több és több embert öljenek meg ők ketten? -kelt ki magából Thomas miközben Alice mellette próbálta őt nyugtatni, Zack pedig csak állt ott és hallgata barátja teljesen jogos kiabálását.

Ők hárman épp az iskola egy üresen maradt tantermében álltak, és csak hallgaták az udvar felől érkező zokogást, kiabálást.

 - Igazad van. -mondta Zack majd barátja felé fordult.

 - Még ma este leszámolunk velük. Túl sok ember vére tapad már a kezükhöz, és már túl sok fájdalmat okoztak sokaknak. -mondta Zack szemében pedig dühös tűz villant.

Olyan amelyet barátai nem sem láttak még ezelőtt, ez pedig mindkettőjüket egy kicsit megrémisztette. Ám ők is tudták hogy ez nem mehet így tovább. És akkor hirtelen mindhármuk fülét egyszerre csapta meg egy olyan dühös, és bosszúra vágyó kiáltás melyet talán ezelőtt soha nem hallotak. Mert ez az üvöltés tele volt fájdalommal, gyásszal, és hatalmas, mindent elsöprő dühvel.

 - Hát tényleg igaz. Jól gondoltad Zack. -szólalt meg az eddig némaságba burkolózott Alice.

 - Tényleg megtörtént mindez. -mondta Thomas majd még sokáig várták míg végül a hang teljesen elült.

 - És most mi legyen? -kérdezte Thomas.

 - Nem tudhatjuk hogy mennyit is tud valójában ezért sem szabad mindent egyszerre megtudnia. Hagyjuk hagy fogja fel valójában azt hogy ki és leginkább mi ő. És amikor elérkezett az idő vagy ő vagy pedig mi tudni fogjuk.

 - De Zack... Ha egyszer mindez kiderül, hogy cserben hagytuk őt akkor utána soha nem fog tudni megbízni bennünk.

 - Inkább veszítsük el, és menjen el önszántából egyedül minthogy az őrület szélére sodorjuk.

Ezek után mind a hárman csendbe borultak, nem kellett többet szólniuk, nem kellett senkit sem meggyőzniük arról hogy mi a helyes és helytelen út mert szívük mélyén mindannyian jól tudták.

Egy idő ráncosította kéz simul a könyv borítojára. az ismerős vörös betűk nosztalgiát, de ugyanakkor fájdalmat és még annál is több szomorúságot sugallnak a rejtélyes idegen felé. És hiába próbált volna ellenállni és falakat maga köré építeni a rég eltemetett érzelmekkel ő sem tudott mit kezdeni. Mert hiába, túl sok idő telt, úgy hogy közben annyi minden más megváltozott közben. Hiszen Ő aki fontos volt számára felnőtt, önálló, felnőtt életet kezdett mikor még közel sem állt készen rá. És akkor ahogy a feketébe öltözött, ismeretlen idegen csak ott állt, a 73-ss házú szám előtt hirtelen a levegőbe az idegen számára már jó rég óta nem hallott hang hasít. A hang csak lassan ül el, a farkas üvöltésében a fájdalom és a bosszú szinte kézzel foghatónak tűnt, az idegen pedig csak állt ott, egyhelyben, miközben a hang elülni kezdett. Az alak csak állt ott, egy helyben miközben szívében őszinte, mindent felülíró boldogság költözött e hang hallatán, jóllehet mások inkább rettegtek volna egy ilyen hangot hallva ám az idegen nem félt. Büszke volt, és boldog hogy egy ilyen régóta várt hangot hallhatott, ám öröme lassan tovaszállni látszott, szívébe pedig egyre inkább fájdalom és szomorúság költözött. Próbálta magát meggyőzni hogy amit tesz az helyes de nem igazán volt képes hinni még önmagának sem. Mert tudta hogy most egy végzetes döntést kell meghoznia.