A világ árnyai mögött

3.fejezet: Hazatértem

A buszon a vezetőülés mögött egy kedves kinézetű, idős férfi ült, aki szinte már féltő arccal tekintettem rám. Megvettem tőle a jegyem majd miután az ajtó bezáródott és el is indultunk leültem a teljesen üres busz egyik helyére és kényelembe helyeztem magam hisz a buszút 5 hosszú óra lesz majd így hát van időm gondolkodni. Gondolkodni, hogy ki is vagyok, és hogy miért jutottam ide. A válaszok pedig nagyon egyszerűek. Egy mindössze 17 éves lány vagyok, akit a sors egy újabb kifürkészhetetlen útja vezetett el idáig, eddig a pontig. Mert én hiszem, hogy bármiért is, de oka van annak, hogy nekem Blackdrampireba kell most költöznöm, egy kis, szinte ismeretlen városba. Szép lassan e gondolatok közepette már csak azt érzem, hogy a szemeim lecsukódnak engem pedig az alvás megnyugtató, és üres békéje elnyel...

Amikor kinyitottam szemeim meglepve pillantottam szét a még mindig üresjáraton majd miután kinyújtottam az alvás során elzsibbadt tagjaim úgy döntöttem ideje egy kicsit sétálni, pontosabban sétálni előre a sofőrig, aki a visszapillantó tükörből észrevette, hogy felébredtem és felém intézte szavait.

- Hölgyem hamarosan Blackdrampireba érünk. -mondta a sofőr és pont, ahogy elhagyta a száját ez a mondat pont oda értem mellé.

- Köszönöm, és esetleg ha nem zavarom lehetne egy kérdésem? - érdeklődtem finoman mire a sofőr arcára egy pillanat erejéig az emlékezés boldog mosolya szökött.

- Persze hölgyem, mondja csak. - bíztatott a sofőr mire bólintottam.

- Mindig ilyen üres ez a járat amely Blackdrampireba tart vagy ez csak most van így? -kérdeztem, de akkor hirtelen a busz lefékezett egy erősebbet, de mivel meg tudtam kapaszkodni így nem lett belőle különösebb baj szerencsére.

Ahogy felnéztem megláttam, hogy a busz az erre pontosan kijelölt helyen, a megállóban áll. Gyorsan vissza sétáltam a táskáimért majd leléptem a buszról és még egy pillanatig a sofőrre néztem. Korábbi kedves mosolyának helye sem volt az arcán, helyette mérhetetlen félelem és rettegés költözött arcára, amelyet már az idő ráncokkal telítetté tett.

- Menekülj el ameddig nincs késő, menekülj, addig ameddig magába nem ránt a város. -mondta a sofőr, a szemeiben égő rettegés és félelem pedig olyan erővel hatott rám hogy a mellkasom azonnal összeszorult.

Mielőtt azonban egyáltalán fel tudtam volna fogni vagy csak rákérdezni a sofőr szándékára ő becsukta a busz ajtaját, és hirtelen eltűnt a fekete végtelen úton. Bambán néztem a fehér busz után, miközben lábam egy pillanat erejéig megremegett. Gondolataim közt újra és újra felrémlett az idős sofőr néhány mondata, ahogy félelemben izzó tekintette is. Próbáltam nem erre gondolni, próbáltam mindezt kizárni mely az első mély levegővétel után sikerült is. Ahogy a levegő végig szántotta az orrom, és ahogy füleim meghallották Blackdrampire első hangjait olyan érzések szálltak, meg amelyeket még soha nem éreztem. Ahogy hallottam az erdei állatok minden apró kis neszezését, ahogy a madarak gyenge, de annál szebb éneküket, ahogy a szél magával hozta néhány virág kellemes illatát. Olyan volt ez mintha egy pillanat erejéig a menny kapuja előtt álltam volna. Percekig csak élveztem ezt, miközben álltam a betonút szélén majd ezek után mozgásra bírtam tagjaim és elindultam. Nem volt szükségem semmilyen térképre, hiszen pontosan emlékszem még arra, ahogy a nagyapám a 73-as házat jelölő tábla alatt áll gyerekként, egyenesen a kamerába mosolyogva. Egyik táskám folyamatosan kezembe, míg a másik a hátamon pihent. Ahogy haladtam előre azonban a korábbi végtelen béke egy szempillantás alatt véget ért. Az, ahogy látod a kisvárost, amelyről annyit hallottál, a vidám napokról, azokról ahol csak úgy zajlott az élet és most mégis azt látod, hogy nincs egy olyan ház, se szinte amelyik ne a teljes pusztulás szélén állna. Mindent benőtt a gaz, az egykori házak megroggyantak vagy már a földdel váltak egyenlővé. Mindezt olyan borzasztó volt látni, szinte belesajdult a lelkem, ha csak bármerre néztem. Azonban voltak olyan házak is, amelyek még büszkén álltak kerítések mögött és hirdették, hogy az élet nem ért véget. Csak sétáltam előre egészen addig ameddig észre nem vettem, hogy korábbi viszonylag egyenes út elkanyarodik és salakossá válva tart egy végtelen erdőbe. A két út találkozásánál megálltam egy pillanatra és csak néztem bele a fák alkotta rengetegbe. Egyszerűen gyönyörű volt, nem volt semmiféle rossz kisugárzása, épp ellenkezőleg ontotta magából a harmóniát és a békét. Viszont ahogy a közeli házakra néztem világos lett, hogy kicsit túlmentem ugyanis ezek a házak már 90-es számúak voltak. Megfordultam és elindultam visszafelé, egészen addig ameddig egy apró kis tábla a kerítésen nem jelezte: Ő a 73-as számú ház.