A világ árnyai mögött

30.fejezet, Élet és halál közt szenvedni...

A fájdalom sokak szerint a világ egyik legrosszabb dolga, legyen szó akár a testi kínokról, akár a lélek gyötrelméről. Ám akik ezt így vélik tévednek. Ők csak azt akarják hogy minél előbb szünjön meg a gyötrődés, hogy a sebek meggyógyuljanak, hogy többé nyomuk se legyen ám ők tévednek. Én akarom a fájdalmat. A kések helyei a testemben szünet, és megállás nélkül égnek, és lüktetnek. Ám a fájdalom bizony azt mutatja hogy még élek. A halál ugyanis mindent eltöröl, nem hagy semmit, a fájdalom megszűnik és csak ugyanaz a sötét végeláthatatlanság marad amelyben én is lebegek. Ám a fájdalom itt maradt nekem mint egy emlékeztető hogy még nincs számomra túl késő és hogy még nincs vége. A kín hol erősebben, hol gyengébben de mindig jelen volt a fekete öntudatlanság ideje alatt, ám amikor újra belenyilalt, jóvalta kevésbé mint eddig úgy éreztem hogy meg kell próbálnom felébredni addig ameddig van rá lehetőségem. Hatalmas erőfeszítésbe került míg eljutottam odáig hogy sikerüljön kinyitni a szemem, a pillámon át tompa világosság ragyogott fel. A világosság csak úgy hívogatott magához, és ahogy az agyam egyre több és több információt fogadott be és dolgozott fel más dolgok is feltűntek. Közelemben tűz ropogását hallottam ahogy a lángok egyre inkább elemésztik a fatuskókat, ezzel együtt gyenge füst illata terjengett felém, némi akácfa illattal. Valahol messzebb tőlem gáz éget egy teafőző alatt melyből sípolva tört fel a víz.

A szemeimet egyre jobban ki tudtam nyitni és így fel tudtam nézni a felettem elterülő fa mennyezetre, a fejem egy kicsit elfordítva észrevettem magam mellett egy kis üveg dohányzó asztalt ahol mindenféle gyógyszerek, kötszerek sorakoztak, ám ami ennél zavaróbb volt számomra hogy mindenfelé vörös töröklözök hevertek. A kis asztalon túl egy kályhában tűz ropogott kellemes meleget és illatokat ontva magából. A szobán túl valamiféle emberi motoszkálást hallottam, és egy ember lassú, nyugodt szívverését. Próbáltam felkelni a kanapéról ahol épp feküdtem ám a testem több pontjába hatoló éles, szinte földöntúli nagy fájdalomtól azonnal vissza is zuhantam, számon át halk nyögés szökkent ki. A fájdalom olyan volt mintha tűz gyulladt volna a testem több pontján egyszerre, amelyek mindent képesek lettek volna elpusztítani. Ahogy a fájdalom egy kicsit csökkent bennem agyamat elöntötték az emlékek, mindegyik tisztán kirajzolódva. Ahogy Zack rám talált az erdőben, majd mikor megjelent a két csuklyás alak és végül a testembe szúrodó kések hideg érzése. Onnan pedig csak a fájdalom emléke maradt meg nekem, és hogy mennyire is ragaszkodtam hozzá. Arról azonban semmilyen emlékképem nem maradt hogy hogyan is kerültem ide, legyen az bárhol. A testem menekülni akart így újra erőt véve magamon megpróbáltam felállni ám a fájdalom nem engedett túl sok időt nekem, azonnal lecsapott. Kínzóan hatolt a testembe, éreztem hogy a kulcscsomtomon át valami végigfolyik a testem mire oda emeltem a kezem, letörölve azt. Ahogy magam elé emeltem ujjaimon, sötét, szinte nem emberi vérem látszott mely szinte olyan sötét volt a csuklyás vére ekit még utoljára sikerült megkarmolnom. A pánik hirtelen tört rám, ahogy éreztem hogy egyre több csepp folyik végig a mellkasomon, próbáltam valamit keresni amivel csillapíthatom a vérzést ám ahogy megmozdultam újabb fájdalom tört rám melytől kénytelen voltam visszazuhani a kanapéra. Légzésem szapora volt ahogy próbáltam leszámolni a fájdalommal, ám az nem volt ilyen könnyű, így észre se vettem elsőre hogy egy alak jelenik meg mellettem, csupán akkor vettem észre könnyező szemeimen át amikor homlokomra rakott valami hideg anyagot. ösztönösen próbáltam elhúzódni a hideg anyag elől, amely rosszul esett felhevült testemnek.

 - Ne. Maradj nyugton, segíteni akarok. -suttogta az alak és ahogy hunyorogva próbáltam ránézni halványan kivettem körvonalait. Az alak mellettem egy idősebb nő volt, őszülő fekete haját egyszerű hagyta vállára omlani, ráncos arcán egy nagy aranykeretes szemüveg kapott helyett, zöldes szeme pedig engem vizslatott.

 - Ki maga? Hogy kerültem.... i....d..e? -kérdeztem de a vége erőteljes fulladásba torkollott.

 - Semmi baj Kedvesem. Pihened kell, nagyon sok vért veszítettél, és a lázad is felment. -mondta miközben a homlokomra terített rongy helyére egy másik, hideget tett. A nő finoman visszanyomott a kanapéra, ráncos, vékony kezével lefektetett épp csak annyira hogy inni tudjak a csészéből melyet felém nyújtott. A torkom olyan száraz volt akár a sivatag, így mohón ittam a meleg folyadékot, mely kesernyés utóízt hagyott a számban.

 - Pihenj csak. -mondta a nő ám hangját már csak távolról hallottam, ugyanis éreztem hogy a sötétség ismét hivogatóan tárja ki felém a kezét, én pedig nem menekülhetem, átadtam magam az ölelésésnek.....