A világ árnyai mögött

12.rész, Elkezdődött

Mielőtt a két csoport újra egymásnak eshetett volna az eget egy hatalmas villám szántotta végig és az eső ömleni kezdett ezzel elmosva egy újabb csatát a két ellenség közt, de az évezredes ellentétet nem volt képes ilyen könnyen eltörölni.

Éjszaka az álmok olyanok voltak akár a hamvaikból feltámadó szellemek és emlékek úgy törtek rám egyre gyorsabban és gyorsabban egy perc nyugalmat, békességet sem hagyva nekem. Furcsa lények alkották álmaim képeit, bármit is tettem volna nem lett volna menekvés számomra. Így hát hagytam, hogy az álmaimban és a lelkem legmélyén rejtőző szörnyek utat törjenek és átvegyék az irányítást...

Valahol egy kisváros nyughatatlan szíve mellett egy elhagyatott város üres házában egy lány feküdt ágyában, testén verejték folyt, karjai és lábai meg- megrándultak, ajkai közül érthetetlen motyogás szakadt ki. A lány teste izzott mintha csak ő maga lett volna a tűz. A fiatal lány teste megremegett majd szemei kipattantak, remegői végtagokkal indult el valamerre, még önmaga sem tudta pontosan hogy hova is tart. De nem kellett tudnia, hiszen feléledt benne egy régi ösztön, amely tudta, hogy most mindennél fontosabb az ő biztonsága. Futott és rohant volna legszívesebben, de a lány teste gyenge volt a láz pedig tombolt benne. A fiatal végig csoszogott a házon majd már el is ért az egykori ház pincéjébe mely most már csak üresen áll a vendégszoba szőnyege alatt, rozsdás vas teteje jelzi már csak, hogy valami rejlik odalent a mélyben. A pince falai furcsa repedésekkel és pókhálókkal élénken tarkítottak voltak, a mélybe vezető lépcső pedig vészjóslóan repedezett a lány alatt. Ahogy a lány leért a láz immáron egész testét beborította és egy pillanat múlva ájultan esett a hideg földre.

Hiába telt el annyi idő a láz még mindig ugyanúgy égett, a test pedig ugyanúgy fájt. Nem számított többé abban a percben sem az idő múlása, sem a zajló élet, nem számítottak többé a kötelezettségek és nem számított többé a segélykérése sem. Mert a lány csak feküdt ott a földön, ott feküdt miközben egész testét a láz égette, ott feküdt miközben őt magát a fájdalom, mint valami báb rángatta. Csak tétlenül feküdt ott szája sikolyra és ordításra nyílt, miközben a lehető legreménytelenebb segélykiáltások újra és újra felhangzottak, hogy aztán a néma csendben lassan üljenek el. Ahogy teltek a percek, ahogy haladtak előre az órák, és ahogy szép lassan egymást követték a napok a fájdalom nem múlt el, ne változott semmit, helyette ugyanúgy tombolt. Ám akkor helyette a lánynak valami újjal kellett szembenéznie ez pedig nem volt más, mint valami láthatatlan és megfoghatatlan változás. Ez a változás azonban ahelyett, hogy eggyé vált volna a lánnyal helyette valami mást akart. Méghozzá meg akarta ölni a lányt. Meg akarta semmisíteni a lányt, el akarta tüntetni mindazt, ami korábban a lány volt. Mindent, ami a múlt volt, minden, ami egykoron oly elérhetetlen volt, minden, amit a jövő tartogathatott volna a lány számára ez a változás el akart törölni. És ő képes volt rá. Elhozott egy még nagyobb fájdalmat, elhozott egy új kezdetet. A lány teste görcsösen rángani kezdett, torkából folyamatosan, szünet nélkül szakadtak ki az újabb sikítások, szeméből csak úgy záporoztak le az arcán a könnyek, ahogy tehetetlenségében folyamatosan zokogott, és ahogy a fájdalom újra és újra lecsapott. Karjai és lábai furcsa, torz pózokban fordultak át újra és újra és akkor felhangzottak. Felhangzottak az első mély, nagy törések és ennek következményeképp a lány teste így változott meg újra és újra és így vett fel eleinte egy furcsa mintát. Ezek után pedig a lány gerince az eddigi leghangosabb, legkínzóbb fájdalmat magával hozva eltört, darabjai hullott a lány pedig abban a pillanatban feladta a küzdelmet. Feladta a küzdelmet a fájdalommal szemben és egyenesen zuhant az öntudatlan sötétségbe.