A világ árnyai mögött

13.rész, Mindent elöntő düh

Feladta a küzdelmet a fájdalommal szemben és egyenesen zuhant az öntudatlan sötétségbe.

Nincsen. Egyszerűen eltűnt. Eltűnt a fájdalom. Eltűnt a korábbi láz. Mégis valahogy nagyon furcsa érzésem van. Mintha többé nem önmagam lennék.

Szemeimet csak lassan tudtam kinyitni, ám ami ezek után történt arra nem voltam felkészülve. Ugyanis mindent láttam. Minden egyes apró kis porszemet, minden apró kis lyukat az előttem fekvő barna földön, minden kis apró repedést a szürke falon, minden pókhálóba rekedt kisállat elkeseredett mozdulatait, ahogy egyre jobban próbálnak szabadulni, de nem tudtak. Éreztem mindent. Éreztem a barna föld vizes szagát, éreztem a szürke falakból áradó kellemetlen vasas szagot is Éreztem az erdők illatát, az esők az illatát, egyszerűen mindent éreztem. Megpróbáltam felállni a földről ahol testem tehetetlenül feküdt, de ahogy megtehetem volna ezt lábaim összecsuklottak alattam a testem pedig kellemetlenül csapódott a földnek. Tompa fájdalom hasított belém, a düh pedig forró lávaként ömlött végig rajtam. A kudarc, a korábbi fájdalom és a tudatlanság mind mind dühbe csaptak át. Olyan volt ez az érzés, amit eddig soha nem éreztem, olyan volt mely minden gondolatomat háttérbe szorította. Nem akartam abban a pillanatban semmi más, mint pusztítani és kiadni magamból mindent. Elfelejtettem minden korábbi tehetetlenségemet, lábaim maguktól egyenesedtek ki és már rohantam is pont a szemben lévő falnak. Fejem és testem újra és újra a falnak csapódott miközben belém nyilallt újra és újra a tompa fájdalom. A fájdalom tovább és tovább hergelte a bennem egyre inkább fokozódó dühöt. Testem ismét, egymás után megállás nélkül a falnak csapódik, a fájdalom ütemesen sújt le, mígnem azt érzem, hogy a fejemből valami elkezd folyni. A szemeim előtt lefolyó vér vörös színe egybeolvadt az az elmémre telepedett vörös köd színével. Hiába próbáltam volna harcolni, hiába próbáltam volna ellentmondani a testemnek. Hisz gyenge voltam, a lélek nem győzhetett abban a percben a test uralma felett. Alá rendeltem magam a cselekedeteimnek, alárendeltem magam egy felsőbb érzésnek. Testem újra elindult, hogy aztán ismét a falnak csapódhasson. A fájdalom most már sokkal intenzívebb volt, ahogy újra és újra belém nyilallt, számat nyüszítés hagya el, a fejemből zúduló vér mennyisége pedig egyre jobban kezdett megrémíteni. A szemem körül a világszép lassan zárult össze, a feketeség, mint egy szemkötő takarták a látásom. A sötétség lecsapni készült a hangok többé nem voltak kivehetőek, ahogy a képek sem előttem, szívem mellkasomban iszonyatos mértéket ütve kalapált, mígnem egyszerre mindennek vége nem szakadt.

A lány immár hosszú, hosszú órák óta ott feküdt lent a titkos alagsori szobában, a testében égő láz immár nem égett. Ennek ellenére azonban a test és lélek egyaránt válaszokat akart, de azok még várattak magukra. Viszont akkor hirtelen a lány arcára egy idő öregítette ráncos kéz simult. Az alak féltéssel és aggodalommal figyelte a lányt majd szép lassan karjába emelte a testét és elindult vele. A lány testét ágyába fektette, alaposan betakarta majd még egyszer megsimította arcát és szép lassan kihátrált a szobából, viszont még nem ment el. Nem ment el, hanem helyette az asztalon fekvő könyv fölé hajolt, szája némán mozgott, ahogy tekintette a könyv címén futott át. Ahogy az alak csak ott állt a könyv felett, ahogy szemei még mindig meredten nézték a betűket szép lassan tudatosult benne valami. Odabentről a szobából enyhe mozgást hallott, ahogyan a lány forgolódik az ágyban és tudta nincs sok ideje. Kabátja belső zsebéből előrántott egy összehajtott borítékot, majd becsúsztatta azt a lapok közé, úgy hogy pont látni lehessen azt. Ezek után nem volt más hátra, minthogy az alak eltűnjön a homályban...