A világ árnyai mögött

10.rész, Valami új kapujában

Közelebb akartam hozzá menni és megérinteni őt, de ahogy lábam egy lépést is tett volna arcomon valami nedveset éreztem és a kép eltűnt...

Ahogy szemeimet szép lassan sikerül kinyitnom a korábban már várt fehér plafon tárul elém majd, ahogy szép lassan teljesen felfogom, hogy ez a valóság úgy megérzem, hogy Moon megállás nélkül az arcomat nyalogatja, mire szép lassan eltolom a fejét tőlem, de ő nem nyugszik és továbbra is izgatottan rohangál körülöttem. Szép komótosan megpróbálok felülni, ami eleinte a fejembe hasító fájdalom miatt nem igazán sikerül, de ahogy már két lábammal a földön állok a fájdalom is egy pillanat alatt háttérbe szorul, ahogy eszembe jutnak azok a képek, amelyeket nem is olyan régen magam előtt láttam. Az a szürke lény, amelyről még mindig nem tudom, hogy pontosan mi is volt, és az a felfoghatatlanul erős ösztön mely hozzá kötött még most sem hagyott nyugodni teljesen. Szép lassan újra és újra felidéztem a gondolataim közt az a különös lényt, melyet ott láttam, de még mindig nem tudtam semmiféle magyarázatot keresni rá. Ahogy szemeim az ajtón túli világra tévednek, úgy észre veszem, hogy a Nap már elég alacsonyan jár, mégis még legalább 2 óra van a Naplementéig. Úgy döntöttem ezek után kicsit kimegyek az udvarra, ahova Moon is csatlakozott hozzám. Ahogy szép lassan fel és alá járkáltunk a kertben Moon egyszer csak a ház mögé szalad, ám hiába szólongattam nem jött vissza így én is elmenetem megnézni, hogy mi történt. A ház háta mögött egy embernek alig elég hely volt csak és rögtön ott volt a kerítés is, ráadásul a szomszéd telkén a kerítés mellett végig tuják sora áll, amelyek még inkább csökkentik a helyett. Nagy nehezen vergődtem át magam, amikor megláttam, hogy Moon valamit nagyon szaglászik és kapar a földön. Közelebb mentem hozzá és megláttam, hogy valamiféle fémszerkezetet kapar annyira, de ahogy ráléptem arra a területre hatalmas nyikorgás fogadott én pedig már is zuhantam. Az esés nem is volt olyan nagy, nem is lehetem igazán mélyen, maximum 2 méter mégis az esés teljes hirtelensége miatt nem tudtam jól reagálni és helyezkedni így a jobb lábam elég erősen beütöttem, de szerintem nem törtem el. Lassan felálltam a poros, homokos földről ám igazából azt sem tudtam mi ez a hely, a nagyapám soha nem mesélt erről a helyről, és a gyenge szinte alig beszűrődő fényben nem is igazán vettem észre semmit viszont az biztos, hogy nem nagy helység hisz Moon odafentről folyamatosan ugatott és a falak hangosan verték vissza ugatását.

- Semmi baj Moon, minden oké. -kiáltottam fel a kutyának, aki csak tovább ugatott.

Lassan elővettem a zsebemből a telefonom, amely hatalmas szerencsémre nálam volt és miután bekapcsoltam rajta a zseblámpát, amely ugyan egy pillanatig elvakított utána meg tudtam alaposabban nézni a helységet ahová érkeztem. Az a szoba ahol épp álltam egy egyszerű raktárként funkcionált. Mindenhol régi, lepedővel letakart bútorok voltak, egy kanapé, két szekrény, három fotel és közvetlenül mellettem egy íróasztal melyen egy halomnyi kartondoboz kapott helyett. Nem fordítottam a dobozoknak nagyobb figyelmet, pedig a kíváncsiság iszonyatosan hajtott előre. Nem volt mégsem időm ezzel foglalkozni, mert mihamarabb ki kellett találnom, hogy jutok vissza. Eszembe jutott, hogy valamiféle bútorral vissza tudnék mászni így egy fotelt közvetlenül a lyuk alá toltam nagy nehezen miközben a telefonom beállítottam, hogy legyen elég fényem. Szép lassan felálltam a fotelba mely ijesztően nyikorgott alattam, de szerencsére ennek segítségével ki tudtam mászni, odafent pedig már Moon üdvözölt izgatottan. Nagyjából leporoltam magam majd kerestem valamit, amivel letakarhatom a lyuk tetejét. Szerencsére nem olyan messze a ház falának támasztva találtam egy éppen hogy elég nagy fém lapot, amelyet a lyukra fektettem. Ezen kis kalandom után elindultam vissza a házba, és ahogy ismét kivánszorogtam a fák sűrűjéből megláttam, hogy a Nap utolsó vékony kis csíkja is eltűnik a látóhatár mögött, narancsos ragyogást adva mindennek. Szép lassan visszamentem a házba, elvégeztem az esti rutinom és miután Moont megetettem becsoszogtam a szobába és az ágyra vetettem magam majd már aludtam is.

Valahol egy egykoron gyönyörű erdőben mely most már csak üres pusztaként virít, egy férfi ül egy fának támaszkodva, körülötte barátai guggolnak, próbálják elhinni a lehetetlent. A Nap fénye utoljára ma megvilágítja mindannyiuk arcát, majd a vöröslő fénye szép lassan kihuny, és éppen így a vér is elfolyik, a Nap lebukik a horizonton és egy ember élte akkor megszakad...