A világ árnyai mögött

19.fejezet, Kellemes és kellemetlen találkozások

Minden megszűnt körülöttem létezni, az ismeretlen arcok egybe folytak, a kíváncsian csillogó tekintettek többé nem zavartak. Semmi sem számított abban a percben, hiszen tekintetem találkozott egy eleinte kíváncsisággal majd a felismerés fényében úszó szürek szempárral. A szívem mely egy pillanatig megállni látszott most korábbi ütemének sokszorosát verte. A tekintettem lassan de sikerült elszakítanom Zack szürke szem párjától de mindhiába. Ugyanis a tekintettem most egy gesztenyebarna szempárra esik mely huncutságtól valamint barátságos jellmeről árulkodott. Mind hiába volt hiszen Thomas tekintette ugyanúgy fogva tartott akár csak Zacké. A pillantásom előre félve vezettem tovább és akkor megint rabul ejtik szemeim két aranybarna szem amelyekben a vidámság oly mértéket öltött. De hát hiába Alice mindig is ilyen volt. Gondolataimból az osztály egy más pontjáról érkező rikácsoló hang szakított ki. Mivel teljesen elfeledkeztem mindenről a lány hangja élesen nyilalt a tudatomba.

 - Elnézést Mrs. Wareio. Nem tudtam hogy az új lány néma. -röhögött egy fekete hajú lány, miközben barna szemének egész környékét és arcát minimum 5 tonnás smink fette. Mégis gúnyos megjegyzése ellenére az osztályból majdnem mindenki nevetett rajta.

 - Ne piszkáld bébi. Hisz könnyen lehet hogy nem csak néma hanem még fogyatékos is. -mondta a lány balján ülő srác aki egyik kezét a lány vállán pihentette. Beszólására még nagyobb röhögés tört ki az osztályban melynek Alicék még mindig nem voltak tagjai.

Ahogy alaposabban megvizsgáltam a srácot, ahogy elnéztem fekete haját mely az ég felé meredt teljesen széttálva, vagy ahogy a gúnytól és megvetéstől csöpögő sötét szemébe néztem elfogott egy ugyan olyan rossz, szinte hátborzongató érzést melyett egyszer már éreztem. És akkor pofon vágott a felismerés hogy mikor is éreztem mindezt. Akkor amikor először találkoztam Justin Follperrel.

 - Jól van köszönöm szépen a tökéletes megnyilvánulásotokat Justin és Veronica. Most viszont azt szeretném ha Wanda mutatkozna be nektek és nem ti. -mondta Mrs. Wareio majd felém nézett és bólintott.

 - Sziasztok. Wanda Zanobának hívnak, kedvenc hobbijaim az olvasás, a sportolás és a természetben való vándorlás. Aki pedig meg akar ismerni az úgy is meg fog. -mondtam majd szép lassan elindultam a teremben lévő egyetlen üres helyre.

A teremben csak kétszemélyes helyek voltak, én pedig csak elindultam a négy sorból az utolsó ablak melletti padhoz amelynek ajtó felőli szélén egy lehajtott fejű lány ült aki nagyon bele volt temetkezve egy könyvbe. Gyorsan lehuppantam mellé és amikor elhelyezkedtem akkor szólalt meg a mellettem ülő.

 - Szép beszéd volt. Justinnal és Veronicával ne is foglalkozz. Én se szoktam rájuk figyelni.- halottam meg magam mellől egy ismerős hangot mire arra felé fordítottam a fejem és megpillantottam Betty kedvesen csillogó zöld szemeit.

  - Sziaaa. -mondtam meglepedten.

 - Nem is mondtad hogy ide jársz te is. -mondtam mire Betty szemöldökét összehúzta miközben félénken mosolygott.

 - Szerinted honnét is tudtam hogy ki vagy te? -tette fel a teljesen jogos kérdést.

Ezek után nem nagyon figyletünk helyette mindenki elfoglalta magát valamivel, Betty egy megviselt könyvet bújt én pedig körbe tekintettem az osztályomon. Mindenki átlagos volt, voltak benne szépfiúk, plázacicák és olyanok is akik inkább a osztálybéli társadalom határán álltak de ők maximum hárman- négyen lehetek.

 - Ez hatalmas hiba volt Evie. -suttogta Betty mellettem mire érdeklődve fordultam felé.

 - Ja bocsi. Csak épp a kedvenc könyvem olvasom, és néha annnyira beleélem magam hogy már eggyé válok vele. Hiába olvastam már töbször is mindig magával ragad. -áradozott Betty a viseltes könyvről melyet szorgalmasan bújt.

 - Mi a címe? Hátha esetleg ismerem. -kérdeztem.

 - Libba Bray:Diviners avagy Látok. A kedvenc könyvem bár nálunk nem ért el akkora sikert. -mondta szomorúan.

  - Azt sajna nem ismerem de lehet majd elolvasom.-mondtam mire Betty bólintott majd tekintetét visszavezette a könyvhöz.

Én pedig újra az osztályra figyeltem, pontosabban most már csak Zack, Alice és Thomas felé. Thomas és Zack egymással röhögött valamin, Alice pedig hátra fordult és velük együtt nevetett. És akkor ahogy néztem őket megszületett bennem egy határozott elgondolás. Mert bármennyire is akartam és tudtam hogy bennük negbízhatnék ahogy élték, boldog tudatlan életüket melynek én nem vagyok része tudtam hogy ezt nem fogom elvenni tőlük. Ugyanis nem én akartam lenni az a hatalmas vihar mely nem csak hogy megváltoztatja hanem teljesen el is törli az ő boldog, átlagos életüket.