A világ árnyai mögött

22.fejezet, A szörnyűség napvilágra kerül

Nyomasztó, szinte rémálomba illő érzések kavarognak bennem. Ahogy a Nap talán egyik utolsó ősszi fényére kezdtem ébredezni ez az érzés jelen volt bennem. Mintha mindig is részem lett volna a jeges rettegés és a félelem. Olyan érzés volt ez melytől akárhogyan próbáltam nem tudtam szabadulni,sehogy sem. Ahogy szép lassan elkészültem és magamra vettem egy fekete mintás pólót, valamint a farmerom és a vastagabb edzőcipőm és az egyik pulóverem kiléptem a teraszra. Orromba szökött a levelek enyhén deres illatta, ahogy a szél néha gyengébben, néha pedig erősebben fújt. Az illatok hatalmas kavalkádja olyan erős volt hogy szinte kiigazódni se tudtam rajtuk. A szél lassn csökkent és veszített erejéből ám egy utolsó kisebb fuvallatra volt még ereje. Ahogy a szél elillant én meg mindig mozdulatlanul álltam egyhelybe. Úgy éreztem hogy az illatott amely alig néhány másodperccel ezelőtt szökött az orromba soha többé nem fogom tudni elfelejteni. Az illatt olyan volt a akár a halál. Romlás, eső és vérszag egy undorító kombinációja volt amelytől erősen elkapott az inger hogy visszajöjjön a tegnapi vacsorám egy része. A szag olyan erős volt hogy bármit tettem nem tudtam nem érezni mindenhonnan. A hallásom szinte automatikusan élesedett ki, hallani akarta honnét érkezik is ez a valami. Egy bennem élő, szinte már ősi ösztön azt diktálta hogy eredjek a nyom után, hogy derítsem ki mi ez az egész. Ám kárhogyan próbáltam "visszaszerezni" az emberi lényem darbajait sehogy semm sikerült. Nem én uraltam a bennem élő valamit melyett képtelen vagyok nevén hívni. Bárhogy próbálkoztam az eredmény ugyanaz maradt. Dühösen fújtattam egyet idegességemben, de semmi nem változott. A szag ugyanolyan émelyítő volt, a hangok távolsága semmit sem jelentett,az ösztöneimmel pedig nem tudtam hadakozni. Ahelyett hogy a gyenge nyom utan eredtem volna felkaptam a kulcsaimar, a táskám és a telefonom és már mentem is az automhoz. Nagyot csattanva vágtam be magam mögött a kocsiajtót amikor már indulásra készen voltam. És ahogy szép lasaan haladtam a csekély forgalmú úton a düh szinte ugyanilyen lassan váltott át nyugalommá. Az út nem volt még így sem több mint 25 perc ám lassan de sikerült visszanyernem a higgadságom. Az iskola előtti parkoló ahelyett hogy szinte üres lett volna ahogy a korai órák egyikében lenni szokott, helyette 2 rendőr autó állt a bejáratnál és még három hétköznapi autó. Kellő távolsagban álltam meg a többi autótól majd még mindig erősen gondolkodva indultam el az iskola felé. Ahogy beléptem nem sokkal a porta mellett megpillantottam Mrs. Noveryt és Mrs. Wareiot ahogy épp 3 rendőrrel beszélnek, tőlük elég messze pedig egy megviselt kinézetű pár állt, a nő zokogva borult a mellette álló férfi karjaiban, gondolom a férje karjaiba miközben a rendőr folyamatosan kérdezgette őket. Mrs. Novery miközben a rendőrőkkel beszélt, töbször is homlokát ráncolta, szemében fáradság és ingerültség kapott helyett. Ahogy ott álltam Mrs. Wareio tekintette megtalált engem.

 - Jó reggelt Wanda. Hogy hogy ilyen korán? -kérdezte miközben elmosolyodott. Arcán ugyanúgy ahogy az igazgatónőnek elnyúzottság volt jelen.

 - Be akartam jönni kicsit átnézni az anyagot. -mondtam miközben felmutattam a nyitott táskámban helyett kapó földrajz könyvet.

 - -Ha gondolod segíttek. Elég jól ismerem Mrs. Gerimmo elvárásait. -mondta miközben szeme egy pillanatra egy emlék hatására elkődősülni látszott.

 - Ha nem probléma.-mondtam félénken.

Mrs. Wareio csak bólintott egyett majd visszafordult az igazgatónő felé.

 - Lucy,ha nem baj akkor én megyek. Szerintem már mindent elmondtam a hatóságnak is amit tudtam.

Mrs. Novery bólintott, arcan egy percnyi megkönnyebülés látszott ahogy reménykedett benne hogy hamarosan vége ennek az egésznek. Mrs. Wareio visszafordult felém majd elindultunk a terembe.

 - Tudod Wanda azért is furcsálom hogy bejöttél ilyen korán mert ma nem lenne az osztálynak első órája. Valójában miért vagy itt? És azt is kétlem hogy csak a földrajz miatt. Mr. Gerimmo ugyan szigorú, és vannak elvárásai de nem gondolom hogy már a második napodon feleltett majd. Szóval valójában mi is történt? -kérdezte és épp akkor értünk az osztálytermünk elé. A tanárnő kinyitotta az ajtót majd miután odabent elfoglaltam a tanári asztallal szemben lévő padot, osztályfőnököm pedig a tanári székbe ült kérdőn nézett rám. Sóhajtottam egyett majd már szóra nyitottam a szám:

  - Tegnap este óta érzek valami rendkívűlit, valami megmagyarázhatatlan félelmet, rettegést. Nem is tudom pontosan elmondani hogy mi ez az érzés, olyan mintha egy árny képe lebegne a lelkemben. Az este a hatalmas vihar csak tovább erősítette bennem ezt a rossz érzést ám, a ma reggel egyszerűen még rosszabb volt. Félelmet és rettegést érzek még most is. Nem tudom mi lehet ez az egész. -mondtam és ahogy Mrs. Wareiora pillantottam olyan volt mint aki teljesen meg van feszülve. Ijesztő látvány volt.

 - Mond csak Wanda. Tudod e hogy mi történt tegnap? Tudod hogy miért vannak itt a rendőrők? -kérdezte a tanárő mire nemlegesen kezdem el rázni a fejem.

 - Gyilkosság. Egy borzasztó gyilkosság történt tegnap éjjel a városban. Tudom ezen nem kéne ennyire meglepődni de ez egy kisváros. Egy kisváros, ahol mondhatni mindenki ismer mindenkit. Ráadasul ez nem egy egyszerű rablógyilkosság volt ahogy az ritkán lenni szokott. Különös kegyetlenséggel történt, az áldozat egy 17 éves lány volt. Ide járt de egy két hónappal ezelőtt iskolát váltott. Ezért is voltak itt a rendőrök hogy hátha tudunk valakit aki még nem rendezett le valamit. De mind hiába. Jajj, Istenem. Szegény Emily nem ezt érdemelte volna. -mondta Mrs. Wareio majd elhallgatott arca elkomorult, szemében egy kis csepp könny gyűlt.

Pár perc csönd következett majd egy magassarkú kopogása törte meg a csendet és egy vékony, sírástól remegő hang.

 - Kérem Biztos úr! Találja meg a lányunk gyilkosát.

A hang lassan halt csak el az üres folyóson bennem pedig egy szörnyű érzés tötekedett fel. Féltékenység.