A világ árnyai mögött

29.fejezet, Ősi küzdelem

Az égbolton ragyogó Nap elé szép lassan sötét, áthatolhatatlan fellegek úsznak, az erdőre baljós árnyékok vetülnek, a félhomály pedig lassan mindent beborít. A két ellenséges oldal képviselői egymással szemben állnak, mindössze a megfelelő pillanatra várnak, várnak arra hogy egy rég várt és mindent eldöntő csata kezdetét vegye. És akkor az eget hatalmas, baljós és mindent felrázó villámlás hangja tölti be, az erdő fái meghajolnak a feltámadó szélben, a vihar hangja pedig egyre közelebb és közelebb hangzik fel.

A két oldal, a jó és rossz erőinek tulajdonosai megkezdik az örök harcot, és a villám hangjai pedig egyre hangosabban és hangosabban zúgnak el fejük mellett. Az eső hirtelen hatalmas cseppekben kezdett zuhogni, pillanatok alatt eláztatva mindent. A két oldal képviselőit azonban mindez nem érdekelte, harcoltak tovább egymással, tépték, harapták, ütötték és rúgták a másikat, megpróbálva minél nagyobb sérüléseket okozni az ellenségnek. Ám nem sikerült senkinek sem felülkerekednie a másikon, úgy tűnt a csata örökké fog tartani. A másiknak okozott sebek egyre súlyosabbak lettek, egyre komolyabb sérüléseket szenvedett el mindenki, és amikor a fekete szárnyú angyal megvillantott a kezében egy kést mely szinte elsőre észre sem volt vehető hiszen a penge szürkesége egybeolvadt az egyre szürkülő ködben, társa felvillantotta pszichopata mosolyát. Eltökéltek voltak hogy végeznek a lánnyal. A farkas velük szemben még dühösebb morgásba kezdett, majd feléjük rohant ám a kés töbször egymás után égető, kínzó fájdalommal hatolt bele a testébe, a kín pedig minden egyes újabb döféssel egyre csak nőtt és nőtt. Összesen mindössze négy szúrás érte a lányt, egy a kulcscsontja mellett egy a háta közepén, egy medencéje felett, egy pedig a lábszárán. A kín mégis szinte természetellenesnek tűnt, a fájdalom a pillanatok tört része alatt lecsapott rá, megállásra kényszerítve őt. A farkas tudta és érezte ha most nem menekül el innen akkor szabad és könnyű préda válik belőle, és ő nem így akart meghalni ám a forró lávaként folyó düh még egy utolsó kétségbeesett lépésre kényszerítette. A két ellensége ott állt előtte nem sokkal, egyikük arcán kéjes élvezet látszott ahogyan végignézte a farkas szenvedését, a másik pedig csak röhögött magában, gúnytól csöpögő nevetése azonban elárulta mennyire élvezi ő is ezt. A farkas remegő lábaival felállt, és nem a fekete szárnyú ellensége felé hanem a másik ellenség felé iramodott, ám ő elkövetett egy hatalmas hibát. Alábecsülte a farkas kitartását, így nem is vette komolyan csak akkor amikor karmai mélyen arcának húsába nem vájtak, a kíntól pedig felüvöltött és térdre rogyott. Arcán át a kezében végigfolyt fekete nem emberi vére. Társa észrevéve és felfogva a történteket a farkas felé fordult és egy akkorát taszított rajta hogy jó pár méter után a farkas egy nagy fának csapódott, a csontjai tompa és éles törése megtörték egy pillanatra a zuhogó eső hangját a farkas teste pedig szinte már nem is mozdult. Mert a kín maga alá temette a lányt, nem engedett egy józan pillanatot sem számára csak a fájdalmat hagyta meg neki.

A fájdalom minden lélegzetemmel együtt újra és újra megjelenik, egyre erősebben és erősebben jelentkezik. A bordáim sajognak, a kés szúrások nyoma pedig olyan akár egy jégcsap. A szőrőm már ne barnának látszik, a kifolyó és sebeimből lassan folyó vér lassan eláztatta a testem. A lényem mélyén tomboló tűz már rég kihunyt, csak a fájdalom újabb, erősebb és erősebb lüktetései maradtak meg bennem de az egyre erőteljesebben, szép lassan minden gondolatom eltörlik, én pedig csak vonaglok a fa tövében, mozdulni nincs erőm, mert érzem ahogy az apró légvételeimmel egyidőben a sebeim újra és vérezni kezdenek.

Ahogy pedig próbálom legalább a lábamon lévő sebet megvizsgálni nem látok mást a bal lábamon mint egy nagy fekete heget, amelyből fakó, világos színű vér csöpög le a földre. Szemből halk motoszkálás csapja meg füleimet mire arra fordulok ám a tekintettem elé szép lassan beúszó fekete foltoktól egyre kevesebbet látok, érzékszerveimmel próbálok rájönni arra ki vagy mi lehetett a zaj forrása ám az agyam nem képes befogadni több információt, a szemeim előtt táncoló fekete foltok egy nagy végtelen tengerré álltak össze és a fáradság mely hirtelen ám annál erősebben lépett fel lassan belelők az ismeretlenbe ahol nincs más csak boldog öntudatlanság és kínzó fájdalom egyszerre.

Az erdő felől halk, suttogó léptek hangzotak fel, egy idegen alak képe jelenik meg a szürke ködben és lépdel a fa tövében fekvő lány teste felé. Lehajolt mellé, kisöpörte arcából a haját, majd csak szeretetteljesen nézett le rá. Tanúja volt a lány első harcának, végigkísérte élete e fontos, meghatározó részét. Ám most csak mélységes csak a fájdalom, szomorúság helyett csak dühöt érzett. Dühös volt magára miért idáig hagyta fajulni a dolgokat, és dühös volt a világra mert nem tehetett semmit...