PlayBoysLove

13. Alex

            Este tíz körül járt az idő. Alex a bejárati ajtó előtt ült pizsamában és nehéz szívvel. A sün, akit Eli talált, és akit a fiú magában Felixnek nevezett el, kíváncsian szaglászott körbe a kezében, nem látszott félni. Úgy volt, hogy Alex kiviszi kocsival a közeli erdőbe és elengedi, de nem tudta megtenni. Az utóbbi időben nagyon összenőttek, bár a látásától folyton Eli jutott Alex eszébe, ahogy fürkészve pillant fel rá göndör tincsei mögül. Ez az emlék pedig erős keserűséget ébresztett a szívében.

– Alex, nem kellett volna neked már réges-rég hazaérned és alvást tettetned? – hallatszott a fiú mögül anyja álmos hangja.

– Anya... Uhm... Gondolom nem tarthatjuk meg Felixet.

– Felix? Így nevezted el? – Grace leült Alex mellé a bejárati ajtó előtti lépcsőre és összefonta pulóverbe bújtatott karjait. Vöröses tincsei kócosak voltak, fáradtan mosolygott a fiára.

Alex zavartan vállat vont.

Az anyja úgy tudta, a sünt ő találta meg két utcával arrébb. A fiú nem akart neki szólni Eliről. Noha tudta, hogy a szülei fejében meg sem fordul, hogy többet érez iránta, mint kellene, mégis félt, hogy elárulja magát. Alex kitűnően hazudott, ennek ellenére nem mert kockáztatni.

– Ennyire megszeretted? – Grace hangja gyengéd volt.

– Bocsánat – motyogta Alex, megsimogatva Felix oldalát. – Tudom, hogy nem szabadott volna. De még Ash-sel is összebarátkozott. – Az összebarátkozott talán kissé túlzó szó, mindenesetre az állatok nem próbálták megtámadni egymást. Ash összetekeredett és majdnem elaludt Alex takaróján, Felix pedig inkább nekiállt felfedezni a fiú szobáját.

– Ugyan, szerintem nyugodtan megtarthatjuk, ha már ilyen jól összeszoktatok. De vigyázz, nem nőhet minden kóbor állat a szívedhez. Én is rengeteggel foglalkoztam, és bár sokakkal jóban lettem, vissza kellett adnom őket a gazdájuknak. Ez sajnos ilyen.

– Tudom – felelte Alex, alaposan megkönnyebbülve.

A fiú felbámult a sötét égre, bár a lámpák erős fénye kissé szúrta a szemét. Arra kapta vissza a fejét, hogy Felix majdnem lemászott az öléből.

– Akkor szerintem menjünk be, még megfázik – kapta föl a sünt, és a pólójába bugyolálta.

– Nem csak ő – tette hozzá motyogva Grace.

Visszaérve a házba, az állatos szobába mentek. Persze közel sem az összes állatot – gondozottat, és sajátot – tartottak itt. A halaik a nappaliban laktak, Ash Alexnél és akadt még jó pár olyan, főleg a rendelőben kezelt, vagy beteg állat, ami egyszerűen nem tűrte más élőlények közeli és tartós társaságát. Ennek ellenére a szoba általában meglehetősen zsúfolt volt. A két papagáj, Ernie és Emma – hím és nőstény, de nem tudtak szaporodni – a szárnyuk alá dugott fejjel aludt, Gaudí, a kaméleon, amit Alex apja nevezett el, valahol a terráriuma mélyén bujdokolt, egy nyúl, Pamacs, akit David egyik munkatársa bízott rájuk a nyaralása idejére, halkan rágcsálta az ennivalóját, valamint a rendelőből egy hörcsög és egy csivava bámultak rájuk a félhomályban.

Alex, aki már hozzászokott, hogy Felix tüskéi szúrják a kezét, a fájdalommal mit sem törődve visszatette a sünt az eddig használt terráriumába. Féltérdre ereszkedett, hogy az arca egyvonalban legyen Felixével, és mosolyogva jóéjt intett neki. Alex örült, hogy mégsem megy el. Ő volt a negyedik, és egyben utolsó, akiben teljesen megbízott, Eli, Harper és Ash mellett.

*

Alex Asht etette, miközben Harper a fiú ágyán fetrengett a háta mögött.

– Képtelen vagyok megérteni, hogy van szíved azzal etetni a kígyódat.

Alex elmosolyodott, miközben figyelte, ahogy Ash előrekapott, és egy falással eltüntette a takarmányegeret hatalmasra nyitott állkapcsában.

– Én is sajnálom, de muszáj ezt adnom neki.

– Nincs lelked – imitált szipogást Harper, aztán a hangokból ítélve felült az ágyon. – Jut eszembe, Elit ma reggel megkérdeztem, és igent mondott.

Alex az egerekről megfeledkezve fordult a lány felé. – Komolyan? Mármint, eljön velünk a fesztiválra?

Harper biccentett, aztán biztatóan elmosolyodott.

– Ne izgulj! Jó lesz! Lefogadom, hogy ha eddig nem esett beléd, most fog.

– Túl optimista vagy – motyogta Alex, visszazárva a terrárium tetejét. A gyomra mégis izgatottan ficánkolni kezdett. Eli igent mondott. Talán, talán.

*

Alex nem tudta eldönteni, hogy boldog-e, vagy szomorú.

Boldog volt, mert Eli visszavonta a tiltását Messengeren, és egyre többet beszélgettek, éjszakába nyúlóan is – persze szigorúan határok közt maradva, hogy még véletlenül se hozzák szóba a múltjukat és az egymáshoz fűződő kapcsolatukat. Alexet furcsa, zsibbadáshoz hasonló, de kellemes érzéssel töltötték el ezek a beszélgetéssel töltött órák. Élőben Eli még mindig ignorálta, de már nem olyan ellenségesen, mint korábban.

Másrészről viszont félt; attól, hogy Eli csak beszélgetni szeretne valakivel, esetleg újra a barátja akar lenni, de semmi több, és ha Alex megemlítené neki, hogy többet szeretne, az újra árkot húzna kettejük közé.

– Megkérdeztem tőle, hogy elítéli-e a melegeket – mondta egyik nap Harper, egy héttel a fesztivál előtt –, és a válasz nem, szóval...

– De, de, de, várj – vágott közbe Alex. – Hogy fogalmaztál?

– Hmm, hát, rávettem, hogy nézzünk meg egy olyan filmet, amiben tudom, hogy van egy meleg pár, és mikor ők szerepeltek, az egyik tagja a párnak megkérdezett egy másik szereplőt, hogy „miért, mi bajod, homofób vagy?!", elég sokat ivott akkor már, egyébként, mármint nem Eli, hanem a meleg karakter, és, mindent bevetve, hogy természetesnek tűnjek, megállítottam és megkérdeztem Elit, hogy ő az-e, és azt mondta, hogy „dehogy is" – hadarta el mindezt Harper egy szuszra.

– Uwaa, de az nem derült ki, hogy ő mi, ugye?

– Bocsi, de megsejthetett volna valamit, ha tovább kérdezősködöm. És amúgy is, gondolod, hogy elárulnám neked, ha tudnám?

Alex meglepetten nézett a lányra, de mikor jobban átgondolta, rájött, hogy végül is igaza van. Harper nem élhet vissza Eli bizalmával, és mondhat el olyasmit, amit a fiú neki árult el. Az, hogy most az ember homofób-e vagy sem, nem igazán számít olyasvalaminek, amit csak a barátainknak árulunk el. Előbb-utóbb úgyis kiderül. De ha Harper világgá kürtölné, hogy Alex a fiúkat szereti, akkor elárulva érezné magát, és ezzel valószínűleg a legtöbben így vannak, akik hasonló cipőben járnak.

– Persze, jogos – mosolygott rá a lányra. – Azért ez is jó jel.

Az Eli-dolog mellett pedig egyre biztosabb lett abban, hogy sosem merné felvállalni magát a szülei előtt. Azok mintha sejtettek volna valamit, legalábbis Alex biztos volt benne, hogy nem a véletlen műve az egyre több homofób megjegyzés, egyre több fintor, egyre több zsörtölődés. Egyszer David félig-meddig viccesen meg is jegyezte, hogy micsoda szerencse, hogy a fia nem „olyan, mint azok az, izé, honfitársak". Alexet ekkor elfogta a már jól ismert émelygés, úgy érezte, ha megszólal, nemcsak a vacsorája, hanem a leleplező szavak is önkéntelenül kicsúsznak a száján. Mintha reflektorfényben állna, mintha a szülei arra az egy estére röntgenszemet kaptak volna, és csak Alexre kéne pillantaniuk, hogy minden kiderüljön.

Legszívesebben hagyta volna az egészet a fenébe. Ha idáig sikerült kibírnia, hogy heteróként élte az életét, legalább addig folytathatná, amíg elmegy egyetemre. Ekkor azonban tökéletes időzítéssel megpittyent a telefonja – Eli volt az, és a fiú sorait olvasva Alex gyomrába újra felkúszott az a kellemes érzés, újra elfogta a vágy, hogy azonnal utazzon el Eliékhez és ölelje át szorosan a fiút, hogy aztán el se engedje, soha többé. Mosolyogva pötyögte be a választ, és a szülei hirtelen annyira jelentéktelennek tűntek.