PlayBoysLove

9. Alex

– Harp', segítened kell! – kiáltotta Alex kétségbeesetten a telefonba. Harper a vonal másik végén izgatott hangot hallatott.

– Mi történt? Alex! Jézusom, jól vagy?

– É-én, úristen... -- Alex idegesen járkált fel-alá a rendelőben. Eli körülbelül egy perce ment el, de Alex szíve még mindig a torkában dobolt, a gyomrában a bizsergés épphogy csak kezdett enyhülni. A fiú keze remegett, de nem tudott megállni, lábai mintha önálló életet éltek volna. – Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de igazad van, Harp', én egyáltalán nem értem, mi van velem, d-de itt volt és...

– Hé, hé, hé, várj egy pillanatot, egy szót sem értek! Kicsoda? Mi történt? – A lány hangja aggódóan csengett. A reggeli összezördülésük miatt egész nap feszült volt köztük a hangulat, de ez most egy csapásra elmúlt. Alex már egyáltalán nem haragudott a lányra, tudta magáról, hogy egy idióta. Egy oltári barom, egy utolsó senkiházi. Jesszus.

Alex mély levegőt vett. Beszív, kifúj. Mikor sikerült annyira megnyugodnia, hogy megálljon és a kezelőasztalnak támaszkodjon, újra beleszólt a telefonba. – Találkozhatnánk? Szükségem van rád – motyogta. Oké, ez cseszettül szánalmasan hangzott, de felrobban, ha itt marad, a négy fal között. Muszáj volt beszélnie valakivel.

– Indulok! Találkozzunk a parkban, oké?

Alex bólintott, aztán rájött, hogy ezt Harper nem látja. – Oké.

Harper megszakította a hívást. Alex leejtette a telefont az asztalra, a keze hirtelen ólomsúlyúnak érződött. A szundikáló sünre pillantott, akit Eli hozott. Eli. Valahogy félt a fiúra gondolni. Úgy érezte, az anyja bármelyik pillanatban beléphet és számonkérheti rajta az előbbieket. Alex halántékába tompa fájdalom szúrt. Ha ezt szülei megtudják...

Alex szinte menekülve távozott otthonról.

A St Bonifatius park a Freedom Square mellett, az iskolával szemben helyezkedett el, így csak egy rövid buszútra volt a Darwin Street-től, ahol Alexék laktak. Harper pár perc múlva futott be, egy szál pólóban és melegítőben, szemlátomást sietve távozott otthonról.

– Alex, jól vagy? Nagyon megijedtem, azt hittem, szellemet láttál. – A lány kérdés nélkül átölelte Alexet. A fiú hálásan hajtotta a fejét a lány vállára, de Harper ismerős illata sem tudta kiűzni az orrából a mandulát. Miután úgy-ahogy összeszedte magát, eltolta magától a lányt és arrébb húzta.

– Gyere, sétáljunk.

Útközben elmesélte Harpernek a történteket, de nem mert a lányra nézni. Remélte, hogy az nem kiált majd fel, hogy na én megmondtam, kályha vagy, Alexander. – És én, lehet, hogy túl sokat látok bele, de basszus, rohadtul igazad van, és, szóval... Igen – nyelte le a mondat végét. Képtelen volt kimondani, hogy azt hiszem, szerelmes vagyok Elibe.

Harper egy másodpercig hallgatott, próbálta feldolgozni Alex szóáradatát. Aztán bólintott. – És, mit gondolsz erről?

– Mármint? – kérdezte zavarta Alex. Nem tudott tisztán gondolkodni, túl sok minden kavargott a fejében.

– Arról, hogy meleg vagy – hangzott Harper kíméletlen válasza.

– Nem vagyok! Vagyis de. Asszem. Vagy nem. Nem tudom! Nem lehetek az. – Alex maga is hallotta, milyen kétségbeesett a hangja.

– Hé, figyelj rám. – Harper megállt a fiúval szemben. Az arcán komoly kifejezés ült, de a tekintete biztatóan csillogott. – Kérlek, jól gondold át a választ és légy őszinte. Undorodsz attól, hogy megcsókolj egy fiút – mondjuk Elit? Vagy csak azért mondod ezt, mert azt hiszed, hogy undorodnod kéne?