PlayBoysLove

28. Eli

Eli némán figyelte az alvó Alexet.

Az elmúlt órák őt is megnyugtatták. A hirtelen jött rémület és düh, amit a szakítás után érzett, elpárolgott. Jó volt így szeretgetni Alexet, abban a tudatban, hogy végre mindketten teljesen őszinték.

De ahogy barátját figyelte, meg-megrezdülő szempilláit, félig nyitott ajkait, hosszú ujjait, amik néha megmozdultak Alex álmai mentén, újfajta harag terjedt szét benne. Ez azonban már nem felé irányult, dehogy. Hanem a szülei felé, akiket nem érdekelt, milyen a fiuk valójában.

Alex felnézett rájuk, főleg az anyjára. Nem mert őszinte lenni velük, csak meg akart felelni az ostoba, kimondatlan elvárásoknak. Olyan fiú akart lenni, amilyet elképzeltek a szülei, és olyan valaki, aki úgy viselkedik, ahogy azt elvárja a többi ember. Ehhez viszont egy teljesen úgy személyiséget kellett kreálnia.

Így azonban hiába szeretik a szülei, ha csak egy álcát, egy szántszándékkal tökéletesített verziót látnak. Vicces, hogy annyira szarnak Alex fejére, hogy észre sem vették, hogy valami nincs rendben. Tizennyolc rohadt év alatt belejöhettek volna a szülősdibe.

Eli inkább Alex mellé bújt. Odakint még mindig világos volt, dacára annak, hogy lassan hét óra is elmúlt. A fiú a szekrény mögül kikandikáló, narancssárga fénypászmákat figyelte. Ahogy telt-múlt az idő, az ablakszélességű csík egyre keskenyedett és sötétedett, míg végül csak egy halvány, vékony fénycsóva festette meg Eli recsegős fapadlóját.

*

Alex megbetegedett. Eli már azelőtt sejtette, hogy kinyitotta volna a szemét. Amint felkelt, egy koszos zsebkendő repült az ágya melletti szemetesbe, a többi mellé.

–'Reggelt, Eli – hallotta maga mellől Alexet, a fiú hangján érződött, hogy bedugult az orra.

– Jó reggelt – ásított a fiú, és felült. Nyújtózkodás közben pillantott Alexre, de azonnal le is eresztette a karját, és barátja homlokára nyomta a kezét. Tűzforró volt.

– Jézusom, hozok egy lázmérőt – tápászkodott fel. Alex azonban megkísérelte visszahúzni.

– Ne hozz, nem kell, jól vagyok... Maradj itt, kérlek – nézett Elire könyörgő szemekkel.

– Szó sem lehet róla.

Alex eléggé rosszul nézett ki. A haja izzadtan a homlokára tapadt, arca elsápadt. Noha nyakig betakarózott, Eli érezte, hogy libabőrös a karja. A szeme betegesen csillogott. Elinek nem volt pontos tippje arról, miért betegedett meg ilyen hirtelen, június végén.

Alex tiltakozásával nem törődve felkelt, leszaladt, és a gyógyszeres dobozból előhalászta a lázmérőt. Eve már odalent ült a reggelizőasztalnál, bágyatagon üdvözölve Elit.

39 fok. Alex nyöszörögve temette a fejét Eli párnájába. Nem volt könnyű rábírni, hogy vegye fel a nadrágját, egyen valamit és mosson fogat, hogy Eli hazavihesse. Még egy tíz percet szántak arra, hogy Eli megnyugtassa a fiút, ne aggódjon, a szüleit most jobban fogja érdekelni a betegsége, minthogy egyik pillanatról a másikra eltűnt egy fiúval.

Eli jóslata szerencsére beigazolódott. Grace nyitott ajtót, rögtön átlátta a helyzetet és már húzta is be a fiát a házba.

– Feküdj le odafent, hamarosan megyek – simogatta meg Alex haját Grace, aki csak nyöszörgött. Elinek úgy tűnt, ez egyszerre jelenthetett „szia, anya"- t, vagy „hagyjál"- t. – Drágám – kiáltott hátra Davidnek –, meg tudnád keresni a lázcsillapítót?

Aztán Elihez fordult. A tekintetén látszott, hogy aggódik. Elinek, bár továbbra is dühös volt rájuk, el kellett ismernie, legalább próbálkoznak.

– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idehoztad. Nem tudom, mi történhetett. Talán valami vírus?

Eli roppant udvariasan megvonta a vállát. Bár szívesen felment volna Alex szobájába a gyorsan elbúcsúzom a fiúmtól, és biztosítom róla, tartson ki, nemsokára kitaláljuk, hogy mondja el nektek, hogy meleg, de egyelőre gyógyuljon meg, és szeretem címszó alatt, nem tehetett mást, mint elköszönt Grace-től, és a buszmegálló felé indult.

A telefonja azonnal megrezdült a zsebében. Amint kihúzta, elmosolyodott.

Alex: maris elmesz? :c

Eli: Bocsi. De nem akarok gyanút kelteni.

Eli szinte hallotta Alex ironikus sóhaját.

Alex: persze persze

Alex: bar mar ugyis mindegy

Eli: Most veled vannak elfoglalva, szerintem nem jut eszükbe gyanakodni

Alex: remelem hogy igy lesz

Alex: de most mennem kell, belevetem magam a lazcsillapitok tengerebe

Eli: Gyógyulj meg!

Eli: És szeretlek.

Alex nem válaszolt, de Eli maga előtt látta a mosolyát.

Hazaérve Eli átöltözött valami kényelmesebbe, és – sóhajtozva, nyűglődve, de – nekiállt a tetemes mennyiségű házi feladatának legyűrésére. Egy jó két óra múlva aztán végképp megunta, és miután kidühöngte magát azon, miért kell művészetből esszét írnia, inkább felállt és a festőállványához lépett. Elővett egy régi vászont, a Freedom Square-t ábrázoló festményt.

Egy darabig gondolkodott, mit fessen. A kép már majdnem kész volt – az iskola, a kis üzletek, a macskakő, és a padka mellé ültetett virágok, a csillagok az égen – de Eli valahogy úgy érezte, még nem teljes.