PlayBoysLove

3. Alex

Alex az iskola egyik utcára néző, folyosói ablakából figyelte a lent kavargó diáktömeget. Két emelet magasságból még úgy-ahogy meg lehetett különböztetni az embereket, de sejtette, hogy nem lesz köztük az, akit keresett. Ugyanabba az évfolyamba járt, mint Alex, és feltehetően neki is délutáni órái voltak, nem úgy, mint a szerencsés középiskolásoknak, akik kiözönlöttek a térre. Ki-ki a cukrászda felé vette az irányt – a tavasz beköszöntével újra árultak fagyit, bár az időjárás nem sokban különbözött a pár nappal ezelőtti, februáritól –, egyesek a park vagy az azon túli Southcoast Plaza felé. Mintha páran a tengerpartra indultak volna, pedig dél ide vagy oda, a víz borzasztó hideg volt még ilyenkor. Nem sokan mentek haza ezen a napsütéses délutánon – kivéve persze egyvalakit, aki kivált a tömegből, és nagy kerülőt téve a téren a házuk felé igyekezett. Alex gyomra görcsbe rándult. Elit azóta nem látta, hogy a múlt héten kétszer össze voltak vonva órán. Szomorúan felhúzta a lábát és az állát a térdére fektette. Újra fel akarta építeni a barátságukat, noha tisztában volt vele, hogy semmi esélye rá. De hiányzott neki a fiú. Nagyon hiányzott.

De volt fontosabb dolga is. Elhatározta, hogy nem eszi magát tovább az Eli-ügyön, hanem tényleg rááll és tényleg komolyan veszi, hogy szerelmes lesz. Már meg is volt az első számú jelöltje. Előbb azonban végig kellett szenvednie egy föcit. Alex sóhajtva ellökte magát az ablaktól és visszament a terembe. De minden rendben, gondolta, miközben lehuppant a mobilozó Matt mellé – egy óra, és nekiáll rendbehozni az életét.

*

– Helló, ideülhetek? – szólította meg a lányt, aki egyedül üldögélt az egyik asztalnál.

– Hmm? Persze, gyere csak. – A lány felpillantott Alexre, aki erre leült, és belekanalazott a büfében szerzett poharas levesbe.

– Várj, téged ismerlek! – A lány előredőlt. Göndör, sötétbarna haja kiengedve hullott a vállára. A bőre olyan színű volt, akár a lefőzött kávé. Egy pántos, fehér, csipkés felsőt viselt, mint akit teljesen hidegen hagy (haha), hogy odakint nem lehet több tizenöt foknál. Alex megfigyelte, hogy a szeme nagy és mogyoróbarna. Kíváncsian csillogott, ahogy a fiúra nézett. – Te vagy Alex Julian Plure, nem igaz? A népszerű srác, aki a fél várossal járt már.

Alex önkéntelenül is elnevette magát. – Igen, bár csak Alex Plure, ha kérhetem. Nem szeretem a középső nevem.

– Az én nevem Harper. Harper Mila Hope – jelentette be komoly arccal a lány, aztán elvigyorodott és kezét nyújtott. Alex belecsapott a tenyerébe.

– Gyönyörű név.

– Édes vagy. – Harper enyhén felvont szemöldökéből Alex arra következtetett, a lány sejti, miért találja őt hirtelen érdekesnek egy Alexhez hasonló valaki. Mindenesetre még nem küldte el, az jó jel, nem igaz?

– És mondd, hogy-hogy elfogytak az önszántukból a karodba ugró leányzók?

– Nem fogytak el, de nem kezdek kilencedikesekkel.

– Áh, értem, szóval az érett nőket szereted. Aki tudja, mit akar – vonogatta a szemöldökét Harper olyan arccal, hogy Alex alig bírta visszafojtani a nevetését. Bár már látta, hogy Harpernél nem fognak bejönni a flörtölős, klisés, amúgy Alex szerint is szemmel láthatóan műmódszerek, ezt igazán nem bánta. Így letörölte az arcáról a kicsit röhejes, rosszfiús mosolyt, és egy fokkal igazibbat öltött.

– Miért, te milyen vagy?

– Azta, te aztán nem köntörfalazol.

– Nem, tényleg nem – értett egyet Alex, akinek egyre szimpatikusabbá vált a lány.