PlayBoysLove

20. Eli

            Eli életében valahogy minden úgy alakult, hogy ha történt valami nagyon jó, egy másik dolog biztosan elromlott, magával rántva az egész hangulatát.

Hétfő reggel még minden fasza volt (Alex fogalmazott így később), Eli egész hétvégén mintha repült volna a boldogságtól. Körülbelül egy hét telt el azóta, hogy Alexszel elhatározták, hogy megteszik azt – ez meg is történt azon a szombaton, és Eli olyan érzelmeket tapasztalt meg, amiket korábban elképzelni sem tudott. Egész vasárnap, és még utána sok-sok napon át újra és újra felötlöttek benne az emlékképek, amiktől egyrészt elpirult, másrészt vigyorogni akart és melegség öntötte el a szívét. Alig várta már, hogy újra úgy ölelhesse magához Alexet, hogy újra ott érintsék meg egymást, hogy újra láthassa a fiú mosolygós arcát, amikor reggel egymás mellett ébrednek. Bár lehet, hogy legközelebb fordítva lesz, és Alex támaszkodik majd fölötte, miközben...

Eli fejen csapta magát a geometriakönyvével, a csattanás űrt hagyott maga után a néma padláson. A tanulásra kéne koncentrálnia, egy rakás beadandó várt megírásra és nem akarta, hogy a szülei azt mondogassák, elhanyagolja a sulit Alex miatt. Pedig a feladatait és a fiúval töltött időt összehasonlítva szívesen megtette volna.

Aztán mikor hétfőn a térre értek, ő és Alex, Harper sietett eléjük – ez ritkán fordult elő, a lány messzebb lakott és általában csengetésre esett be. Az arckifejezése vészjósló volt, Eli rögtön rosszat sejtett – de az minden várakozását felülmúlta, amikor a lány bejelentette, hogy elköltöznek Southcoastból.

– A szüleim úgy döntöttek, a nagyvárosi pörgés jót fog tenni nekik. Úgy tűnt, tizenhét év után feltűnt nekik, hogy utáljuk, ha veszekednek, így arra hivatkozva, hogy Londonban majd nem lesz idejük erre, mindenki jobban jár majd – magyarázta remegő hangon a lány. – Úgyhogy azzal a szövegel, hogy nekünk akarnak jobbat, telibeszarják, hogy én és Hailey is tiltakoztunk a költözés ellen, hogy itt van az életünk, az iskolánk, a barátaink, minden, és kibaszottul úgy tesznek, mintha mi akartuk volna ezt az egészet, és egy szavunk sem lehet, hogy jaj de jó, a fővárosba költözünk!

– De hát... Ők is itt dolgoznak, nem? Ilyen könnyen eldobnak maguktól mindent? – kérdezte Alex összevont szemöldökkel. Harper fáradtan bólogatott.

– A munkájuk annyira nem helyhez kötött, apának valószínűleg több felkérése is lesz Londonban. Nem kell annyit autóznia, bla-bla. Mintha eddig hű-de-rosszul keresett volna.

– És mikor költöztök? – Eli már előre félt a választól.

– Amint sikerül összecsomagolnunk – hangzott a csüggedt válasz. – Már meg is vették a lakást, a házunkat pedig eladták egy jó két hete, a hátunk mögött. Három szoba lesz, így én és Hailey együtt fogunk lakni! De jó! A személyes életteremnek annyi, az egész lakás kábé feleakkora lesz, mint a mostani, társasházban, persze, hogy öt oldalról is szomszédok vegyenek körbe... Anya meg tudjátok, mivel akart „megvigasztalni" minket? Lesz egy hatalmas áruház a sarkon! Mert, baszki, minden vágyam az, hogy nulla-huszonnégyben plázázhassak! A húgom sír, mert itt kell hagynia a házunkat, a szobáját, ahol felnőtt, a szüleink pedig betudják annak, hogy jaj, még kislány, és én sem sírtam, mikor ideköltöztünk. Két éves voltam, bazdmeg, nem tíz!

Eli mellkasa lesüllyedt a lány dühös szavait hallgatva. Harper... Elmegy? Elképzelhetetlennek tűnt.

Időközben megérkeztek az iskolához, de az egyik, a térről sugárban kiinduló utcába húzódtak, és leültek a padkára. Egy darabig hallgattak. Harper lehorgasztott fejjel ült, a haja szokatlanul rendezetlen volt, nem is sminkelt aznap. A szája széle enyhén remegett. Alex odanyúlt és a lány vállát kezdte simogatni, az arcán szomorúság látszott. A csöndet Eli törte meg.