PlayBoysLove

27. Alex

Alex kezdte annyira utálni magát, hogy az már szinte nevetséges volt.

Olyan erősen szorította a takaróját, miközben Elivel beszélt, hogy az ujjai elfehéredtek. Aztán mikor már nem bírta tovább elviselni Eli vádló hangját, gyorsan ledobta a mobilját az ágyra, hogy a fiú ne hallja, ahogy elsírja magát. A szájára szorította a kezét, de hiába, nem tudta teljesen elfojtani a hangját.

Aztán valahogy meg is feledkezett a telefonról. Egyre csak azt ismételgette maga elé motyogva, hogy sajnálom, sajnálom.

Bár elvileg a szülei nem tudták, hogy mi a helyzet, annyi megjegyzést tettek, és Alex egyszerűen rettegett, mi lesz, ha kitudódik a titka. Előbb-utóbb megronthatja Elivel kapcsolatukat az, hogy titkolózniuk kell, azt pedig Alex mindenképp el akarta kerülni. Nem-nem. Jobb lesz, ha Eli szépen elfelejti őt, talál valaki mást, valaki jobbat, valaki méltóbbat, Alex meg majd... Majd lesz vele valami.

Feküdt az ágyán, úgy bőgve, mint valami kisgyerek.

Aztán meghallotta a kopogást, és Eli hangját.

Alex azt hitte, rosszul hall. Újra kifújta az orrát, megtörölte a szemét és felállt ajtót nyitni. Nem hitte, hogy tényleg lesz valaki a szobája előtt.

Erre szembe találta magát a lihegő Elivel.

Egy pillanatig csak bámultak egymásra. Alex annyira meglepődött, hogy a könnyei is elfelejtettek folyni. Aztán Eli megrázta a fejét, és Alexet hátrafelé tolva benyomult a szobájába. Mikor beértek, becsapta maga mögött az ajtót, és szembefordult Alexszel. A szemöldökét összevonta, az ujjai megfeszültek, ahogy ökölbe szorult a keze.

– Mi a fasz? – Eli tényleg dühösnek tűnt. Alex önkéntelenül is összehúzta magát. – Először itt ez az üzenet, hogy szakítasz velem. Aztán azt mered hazudni, hogy hazudtál. Erre mit hallok a le nem rakott telefonból? Hogy te sírsz, és azt hajtogatod, hogy szeretsz. Magyarázatot kérek, Alexander, és végre egyszer legyél őszinte és ne hazudj!

Eli összefonta karjait a mellkasán, és várakozóan méregette Alexet.

– Hogy mi? – pislogott Alex. Milyen le nem rakott telefon? Csak nem...

– Igen, elfelejtettük letenni, és...

– Baszki – csúszott ki Alex száján. Lesütötte a tekintetét. Nem mert Elire nézni. A bőre égett. Vegyes érzelmek dúltak benne: legszívesebben azonnal bevallott volna mindent, hogy ha Eli gyűlölni is fogja mindezek után, legalább tudja, hogy Alex soha nem lenne képes kihasználni őt, másrészt viszont... Ha ezt megteszi, nincs visszaút. Nem hazudhat többé Elinek. És akkor csak idő kérdése, amíg a szülei is rájönnek. Akkor hiába volt ez az egész.

– Nos?

– É-én... -- Alex nagyot nyelt.

Eli felsóhajtott, és leeresztette a karját. Odalépett Alexhez, és – ez nem kerülte el a fiú figyelmét – kissé távolságtartóan megragadta a karját. Leültek az ágyra. Eli elengedte Alexet, de aztán az ujjai közé fogta a fiú arcát.

– Nézz rám. – Alex felemelte a fejét. Eli tekintete egyszerre volt gyengéd, de mégis aggodalmas és szomorú. A dühe mintha elenyészett volna. Eli, aki annyi ideig tartott haragot, akinél makacsabb embert Alex nem is ismert, most egy pillanat alatt félretette a mérgét, csak mert látta, hogy Alex nincs jól. A fiúnak fogalma sem volt, mi a fene van most vele, de erre a gondolatra majdnem elsírta magát.

– E-eli – suttogta, a másik fiúhoz húzódva. Eli kérdés nélkül átölelte. – Én annyira sajnálom! D-de be kell ezt fejeznünk.

Szavainak ellentmondva Alex úgy kapaszkodott Elibe, mintha bármelyik pillanatban elsodorhatná az ár. Aztán csak egy perc kellett ahhoz, hogy összeszedje magát, ezalatt Eli hűségesen tartotta őt, hagyta, hogy Alex a felsőjébe nyomja az arcát és félig az ölébe másszon. Eli odanyújtott neki egy zsebkendőt, amit ki-tudja-honnan varázsolt elő. Miután kifújta az orrát, Alex mély levegőt vett, megtörölte az arcát és kisimította csapzott haját a szeméből. Most van az a pont, ahol ideje végre felnőttként viselkednie.