PlayBoysLove

10. Eli

 Eli nem tudott olyan jól olvasniaz emberekben, mint Alex, de azt észrevette, hogy a fiú egyre furcsábbanviselkedik. 

            Az elmúlt egy hónapban úgy viselkedett, mint aki megtalálta élete szerelmét – az a lány, Harper is boldognak tűnt --, erre egyik pillanatról a másikra eltűnt az a magabiztos csillogás a szeméből. Amikor Eli elvitte hozzá a sünt, Alex szemmel láthatóan zavarban volt, a kérdés az, hogy mégis miért.

Kellemetlenül érezte magát a fiúra gondolva. Nem csak azért, mert elárulta őt, hanem mert továbbra is ugyanolyan jóképű és vonzó volt, mint előtte. Félreértés ne essék, noha Eli régóta tudta, hogy fizikailag Alex valamennyire bejön neki, nem tudott úgy gondolni rá. Hogy is szokás mondani? Csak éppen az esete volt.

Újra és újra eszébe jutottak a rendelőben történtek. Utálta, de elfogta a vágy, hogy kibéküljön Alexszel. Hiába győzködte magát, az elárultság érzését és a húga képét mindannyiszor elsöpörte az emlék, amikor olyan közel álltak egymáshoz. Az Alexen látszó... Bűntudat? Zavar? Értetlenség? Eli sem tudta pontosan. A lénye egyik fele még mindig fel akarta pofozni a fiút, a másik viszont magához ölelte és addig szorította volna, amíg minden harag eltűnik közülük, és olyan lesz, mint régen.

Komolyan fontosabb neki az a gyökér, mint Eve? Ez röhejes. Elinek valahogy mindig sikerült azt éreznie, amit nem kellett volna.

Harper is különös módon egyre többször kereste a társaságát. Mikor Eli rákérdezett, hogy-hogy nem a barátjával van, a lány sejtelmesen csak annyit felelt, Alexszel megváltozott a kapcsolatuk. Szakítottak volna? Pedig továbbra is folyton együtt lógtak. Eli, amint sikerült legyőznie a féltékenységét, megkedvelte Harpert, és azt sem bánta, hogy nem egyedül tölt minden délutánt. Olyan volt, mintha lenne egy barátja.

– De komolyan, el sem tudom képzelni, mit csinálsz minden délután egyedül a szobádban – csóválta a fejét a lány egyik délután, a házuk apró kertjében üldögélve. A kerítésen keresztül, a házak között Eli kilátott a városból kivezető útra. Harperék tényleg Southcoast szélén laktak. – Öhm, vagyis ne értsd félre, csak arra akartam utalni, mennyire hihetetlenül introvertált vagy – bökte oldalba a fiút.

– Nagyon jól elvagyok – védekezett az. – Én meg azt nem tudom elképzelni, hogy van ennyi energiád ennyi emberre.

Harper nevetett. – Pedig veletek lenni nem igényel nagy erőbefektetést.

Eli tudta, kire utal a többes szám. Nagyon nem akart Alexről beszélni, de már késő volt.

– Apropó, gondolom, még mindig annyira utálod, hogy lassú tűzön pirítanád meg? Ne nézz így, Alex fogalmazott így!

– Nem akarom megölni. Csak megütni. – Eli megrázta a fejét. Három fűszálat tépett le és nekiállt, hogy összefonja őket.

– Hmm. Pedig jó lenne, ha tudnánk hármasban együtt lógni – sóhajtott a lány lemondóan. – Egyáltalán nem akarsz vele kibékülni? Nem hiányzik neked vagy ilyesmi?

Eli beharapta az ajkát. De, rohadtul, de ezt nem vallhatta be Harpernek.

– Nem – felelte végül. Sejtette, hogy tűzvörös a füle, mint mindig, mikor hazudott. A tincseit zavartan a fülére simítgatta, remélve, hogy a lánynak nem tűnik fel.

– Eli, te komolyan azt hiszed, Alexnek kémkedek? – Harper átkarolta a vállát. – Az igazság az, hogy tényleg van egy dolog, amit vele kapcsolatban meg kell, hogy tudakoljak tőled, de nem fogom kiadni neki azt, amit elmondasz nekem. Nyugi, oké? Megbízhatsz bennem.