PlayBoysLove

23. Alex

Alex üresnek érezte magát.

A napok csigalassúsággal teltek. Az iskola szokatlanul nehéznek tűnt, és Alex nem tudott kellően koncentrálni. A rendelőben való munka izgalmas volt, de csak akkor, amikor egyedül volt, nem igazán viselte el huzamosabb ideig az anyja jelenlétét. Az egyetlen jó dolog, ami Harper távozása óta történt vele, az a vidámparki randijuk volt. Látta Elin, nem igazán érti, miért érzékenyült el Alex ott, a parkolóban. Igazság szerint a fiúnak egy percre sírhatnékja támadt. Elfogta az érzés, hogy Eli mennyire tökéletes, és hogy ő rohadtul nem érdemli meg, hogy a fiú figyelmet fordítson rá. Persze később elhessegette a gondolatot, de nagyon meghatotta, hogy – igaz, Harper sugallatára – Eli elhívta.

Alex csak röhögni tudott magán. Ahogy telik az idő, egyre szánalmasabban viselkedik. Egyedül annak gondolata tartotta benne a lelket, hogy Eli úgy szereti, ahogy van, ergo annyira nagy gyökér mégsem lehet. Látta barátján, hogy aggódik (Eli hiába rejtette el profin az érzelmeit, Alex legalább olyan jól olvasott az emberekben), ami miatt még jobban haragudott magára.

Ritkán kerültek szóba Alex szülei, és ha mégis, általában Eli hozta fel őket. Alex nem szeretett beszélni róla, ám Eli tisztában volt vele, a helyzet egyre csak romlott. Alex már inkább azt mondta a szüleinek, evett korábban, ha közös étkezésekre került volna sor, mert belefáradt abba, hogy minden beszélgetésnek az lesz a konklúziója, hogy jaj, hát megint azok a hülye buzik. Alex már-már úgy érezte, kezd beteges lenni a homofóbiájuk. Ami még rosszabb, hogy csak Alex előtt hozták fel a témát – a fiú egyszer vagy kétszer kétségbeesésében kihallgatta a szüleit. Sosem merült fel semmi köztük, ami a szexualitáshoz vagy szerelemhez kapcsolódott volna. Mintha direkt Alexnek címezték volna a szavaikat. Egy kicseszett beszélgetős műsorrá vált minden étkezés, ami elé beültették, és azt sugallták, fogadja meg, amit hall.

Tényleg nem értette, miért irtóznak a szülei ennyire attól, hogy a fiuk meleg. Ja, várj, de. Egyetlen gyerek, ergo nem lesz vérszerinti unoka. Fiú, ami talán rosszabb is, mint ha lány lenne és leszbikus. Azt mindenki aranyosnak találja, ha két lány megfogja egymás kezét. A fiúk közti szerelmet csak egy vékony, és főleg tinilányokból álló réteg értékeli. A szülei diplomás, megbecsült emberek, sokan ismerik őket. Hogy mutatna mellettük egy ilyen gyerek?

De sajnos Alex sem húzhatta ki magát minden családi program alól. Bár telt volna el egyetlen ilyen alkalom is anélkül, hogy Alexet elfogta volna az érzés, hogy jobb, ha elmenekül. Megint. Inkább, mint hogy kiderüljön a titka. Félt, hogy az arca egyetlen rándulása is elég ahhoz, hogy elárulja magát.

– Szegénykéim – mondta Grace, egy pillanatra felnézve a vasalásból. – Jó, ennyit azért felesleges drámázni, de tényleg szörnyű érzés, amikor a szülők megtiltják, hogy azt szeresd, akit akarsz.

Alex apja kuncogott, és a kanapén mellette ülő fiához fordult, aki csak fél szemmel figyelt oda a filmre. Valami modern Rómeó és Júlia-feldolgozás volt – tiltott szerelem meg ilyesmik.

– Nem is tudom, meséltük-e már neked a történetünket...

– Hogy anya szülei nem akarták, hogy angol legyen a férje, ezért elszökött? Számtalanszor – vágott közbe Alex.

– Jól van na, tudod, ahogy öregszik az ember, mindent elfelejt – nevetett David, mire Alex önkéntelenül is elmosolyodott.

Grace Írországból származott. A szülei utálták a briteket, a lányuknak úgy kellett kiharcolnia, hogy Angliába mehessen egyetemre. Itt találkozott Alex apjával, de nem merték elmondani Grace szüleinek, kivel randizik. Amikor eljegyezték egymást, és meghívták őket is az esküvőre, gyakorlatilag kitagadták a lányukat. Alex sosem találkozott az anyai nagyszüleivel, de annyira nem is bánta – a történtek alapján nem tűntek túl kedves embereknek.