PlayBoysLove

32. Eli

Másnap már dél körülre járt az idő, mire Eli kikászálódott az ágyból. Előző este sokáig fennmaradt – Alex fél tizenkettő körül ment haza, olyan időpontban, amikor a szülei már biztosan aludtak. Eli szívesen marasztalta volna, de nem akarta, hogy Alex rá legyen utalva. Nem az apja volt, hanem a barátja. Nem bánhatott vele úgy, mint egy kisgyerekkel.

Eli utálta, hogy megint úgy kellett látnia Alexet, összetörve és csalódottan. Előző este Eli mindent megtett, hogy egy kis lelket verjen a fiúba. Harpernek csak egy üzenetet írtak, Alex nem érezte magát elég jól ahhoz, hogy rendesen beszélgessen vele. Eli hőn remélte, hogy barátja ezúttal nem omlik össze úgy, mint a legutóbb, mindent megtett azért, hogy Alex érezze, Eli – és Eve, és Harper és a szülei – mellette állnak.

Eli, még az ágyban heverészve, mikor próbálta összekaparni magát ahhoz, hogy felálljon és lemenjen reggelizni, szemügyre vette a ma hajnalban befejezett festményét, a Freedom Square-t ábrázolót, amivel már hónapok óta küszködött. Az olaj még száradt, így Eli nem akart a közelébe menni, de amúgy jól sikerült. A tér sarkában az egyik padra két emberalak is valahogy odafestette magát. Miután Alex hazament, Eli még sokáig nem tudott elaludni, így inkább erre a vászonra vitte fel az utolsó ecsetvonásokat.

Bár az ágyból nem látta, a varrós szekrénykéjén egy félkész felső hevert – elegáns pólóing Alexnek, amit szintén éjjel kezdett el. Eli meglepetésnek szánta, álmában mérte le a fiút. Az, hogy Harper még korábban milyen boldogan fogadta az ő számára varrt felsőt, megnövelte Eli önbizalmát. Ennek ellenére nem akart ezzel foglalkozni a jövőben. Magának és a szeretteinek szívesen készített ruhákat, de rá kellett ébrednie, hogy a hivatásos divattervezés messze áll tőle. A saját lakberendezési stúdió ötlete viszont nem hagyta nyugodni. Talán következő tanévben felveszi az üzlet és marketinget is, mint utolsó választható tantárgy.

Miután evett valamit, mindenképpen el akart menni Alexékhez, de az anyja inkább azt tanácsolta, hívja fel telefonon. Eli a szobája szőnyegén ült törökülésben, várta, hogy a fiú felvegye.

-- Eli? Szia.

-- Jule, ööö... -- Eli azt akarta kérdezni, minden rendben van-e, de a barátja fáradt hangjából a válasz egyértelmű volt. – Van valami hír?

Alex sóhajtott a vonal másik végén, Eli látta maga előtt, ahogy megdörgöli a homlokát. – Izé, nem nagyon. Anya próbált meggyőzni, de leráztam, apa elkerül.

Eli nem tudta, mit feleljen. – Tudok tenni érted valamit? – felelte végül.

-- Találkozhatunk délután?

-- Persze! Megvárlak a buszmegállóban – vágta rá Eli.

-- Kösz. Tényleg... Jó, hogy mellettem vagy – mondta halkan Alex, és bár ez nem gyakran történt meg, Elit elfogta a sürgető vágy, hogy megölelgesse a fiút.

Eli nem tudott mit kezdeni magával, miután letették. Még egy megírandó beadandó sem akadt, amivel elüthette volna az időt. Végül úgy döntött, elmegy sétálni – ötleteket gyűjt a következő képéhez, kitalálja, hogyan vigasztalja meg Alexet, ilyesmi. Zsebre dugott kézzel indult el. Aznap khaki rövidnadrágot és fekete, lenge felsőt viselt, de így is melege volt.

Eli felnézett az égre. A nap hétágra sütött, alig pár felhőcafat lengedezett csak az égszínkék égbolton. Nyár. Másoknak az utazás, a szabadság, az izgalmak ígérete, de Eli sokkal jobban szerette az őszt. Nyáron nem történt semmi különös – Eli és a családja néha elutazott, általában északra, vagy Franciaországba. Végiglátogatták a családot. Amúgy meg nagyrészt otthon ültek, Eli festett, és szenvedett a padlását nyűvő melegtől. Idén Alex miatt talán egy kicsit izgalmasabb lesz, de ki tudja – biztos elutaznak majd Amerikába, vagy az Egyenlítőhöz, egész nyáron egzotikus hüllőket és férgeket tanulmányozva, és szeptemberig vissza se jönnek.