PlayBoysLove

14. Eli

            Eli tanácstalanul állt a ruhásszekrénye előtt.

Ötlete sem volt, mit kellene felvennie egy koncertre. Eddig egyszer ment ki a fesztiválra, pár évvel ezelőtt, Alexszel, de akkoriban még nemigen törődött ennyire a kinézetével.

Végül, nehogy kifusson az időből, egy fekete, magasított nyakú pamutfelsőt vett föl, félhosszú ujjal, és sötét, szűkebb farmert csizmával. Magának néha kiszedte a szemöldöke rossz helyre nőtt szálait, és bár ezt legutóbb alig két napja tette meg, most mégis úgy tűnt, mintha legalább olyan rendezetlen és széles lenne, mint az apjának. Már reggel hajat mosott – szombat lévén volt ideje – és egy gyors fésülést követően a mindig sok fejfájást okozó göndör tincsek csodák csodájára pont úgy álltak, ahogy Eli szerette volna. Legalább a hajával nem kell vesződnie.

A tükörbe nézve csak többé-kevésbé volt elégedett az eredménnyel. Aztán váratlanul keserűség költözött a torkába, és lerogyott a kis kádja szélére. Nem kéne elmennie. Az efféle féktelen bulizás nem az ő világa. Mindent el fog cseszni. Korábban csak azért is elment volna, hogy vigyázzon Eve-re – a lány ugyanarra a koncertre akart elmenni, mint Harper –, de a húga a már egy jó ideje kerülte Elit. Vagy ő nem akart összefutni Eve-el? Már Eli sem tudta biztosan.

Ráadásul Alex... Nem, nem fog elmenni – határozta el magát Eli. Nem fogja nevetségessé tenni magát. Lassan lecsúszott a kád széléről a krémszínű csempére. Itt fog maradni, egész este. Semmi baj. Majd szerez valami édességet a konyhából, beveszi magát a szobájába, és végre befejezi azt a festményt. Egész éjjel fent lesz, és a szülei azt fogják hinni, nincs is itthon, így nem szólhatnak rá. Meglesz egyedül. Mindig is megvolt. Ennyit nem ér az a hülye koncert.

Eli észre sem vette, de a csempén kuporogva átölelte önmagát, ujjaival a saját vállát kezdte simogatni. A fejét a lábai közé hajtotta. Kezdett megnyugodni, és készült arra, hogy felálljon, lemosson magáról mindent, kényelmes ruhába bújjon, és...

– Hát itt vagy! – csapódott ki az ajtó.

– Az mahagóni... Harper?!

– El sem tudtam képzelni, hol bujkálsz! – A lány leguggolt Eli elé, és a kezét nyújtotta. – Na, jössz? És nem, Elijah, tudom, hogy izgulsz, de ez nem jó indok arra, hogy kimentsd magad!

Eli arcizmai önkéntelenül is mosolyba fordultak, de megrázta a fejét. – Harper, jobb nekem itthon. Ha elmennék, csak elrontanám az estéteket, és... – Eve-re gondolt, aki valószínűleg már régen ott van a barátaival. – Nem, tényleg, mindenki jobban jár, ha maradok.

Harper felvonta fél szemöldökét. – Ekkora marhaságot! Honnan tudod, hogy nem élveznéd, ha ki sem próbáltad? Minket meg egyáltalán nem zavarsz, sőt, valami azt súgja, Alex miattad várta legjobban ezt az estét.

Eli érteni sejtette az utalást, és az arca lángba borult. Elfogadta Harper felé nyújtott kezét és felállt. A tekintete végigsiklott a lány ruháján – farmersort, könnyű, világos felső. Ennyire azért még nem volt meleg, de Harper hidegbíró képessége egy eszkimóéval vetekedett.

Lesiettek a lépcsőn, ki az ajtón. Eli arra számított, hogy Alex ott fog állni az ajtóban, ehelyett jöttükre egy autó fényszórói ragyogtak fel a félsötétben.

Harper kinyitotta a hátsó ajtót, betessékelte Elit, majd megkerülte a kocsit és beült az anyósülésre. Eli úgy érezte magát, mint egy gyerek.

– Indulhatunk? – szólt hátra Alex a volán mögül. – Mindenki bekötötte magát?

Elinek ismerős volt az autó, de inkább rákérdezett.