Atwood Titka (✔️)

☬20.☬

Jojo:
Csak állok és figyelem a nőt az ajtóban, ahogy az elbúcsúzik a gazdag hercegnő bátyjától és nem hiszem el, amit látok. Vagyis inkább akit látok.
A tudatom betompul, a hallásom sem funkcionál jól, s a testemet úgy érzem, mintha mázsás súlyok húznák a föld felé. Olyan az egész, mint egy álom. Egy álom, amiben egyszerre vagyok a saját testemben és vagyok egy kívülálló személy, akit mások nem láthatnak. Az biztos, hogy látható vagyok, de abban nem vagyok biztos, amit én látok. Lehet, hogy tényleg álmodom. Nem emlékszem, hogy mikor aludtam el, de ez lehet az egyetlen ép magyarázat arra, ami elém tárul.
-Jojo!
Tompán hallom Summer hangját.
Talán keltegetni próbál.
Vagy megint a víz alá nyomták a fejem és már annyira nem kapok levegőt, hogy képzelődöm. Ez megmagyarázná, hogy miért látom az anyámat Summer apjának a házának az ajtajában, aki elvileg évekkel ezelőtt meghalt.
-Hiszen azonosítottuk a holttestet, láttam-suttogom magam elé, miközben a bejárat becsukódik mögötte, de én még mindig csak meredek a pontra, ahol a nő volt.
Lehet, hogy rosszul láttam.
Nem tudom, hogy pontosan mit is akarok elhitetni magammal, ezekkel a magyarázatokkal, de az biztos, hogy abban nem segítenek, hogy kizökkenjek a transzból.
Nem kapok levegőt.
Próbálok oxigént juttatni a tüdőmbe, de az nem jut el addig.
Már biztos, hogy Ansel és az idióta haverjai megint benyomtak az egyik medence vagy a tó vize alá, mert olyan kedvük volt. És akkor ez nem a valóság, csak egy rossz látomás, amit az agyam azért kreál, hogy a fény felé menjek a nő karjaiba, akinek a legjobban kellene szeretnie ezen a világon. Vagy pont azért csukta be az ajtót, mert még nincs itt az ideje a halálomnak?
-Jojo, hallasz engem?-Summer megragadja a vállaim és maga felé fordít, de nekem megrogynak a térdeim.
Nem kapok levegőt, hányingerem van és biztos vagyok benne, hogy most még egy hat éves kislány is le tudna nyomni, annyira nem érzem az erőt magamban.
Nem tudom eldönteni, hogy hányni, elájulni, vagy csak összeesni fogok.
-Jojo!-rázogat Summer, s a szemében aggodalom van.
-Ő meghalt-motyogom, de nem vagyok biztos benne, hogy a lány is hallja a szavaimat.
-Jojo, higgadj le, lassabban lélegezz, kérlek-tapogat, majd a kezeit az arcomra vezeti.-Basszus, hogy segítsek? Jojo, mondd meg, hogy mit csináljak. Ki volt ez? Mi a baj? Kérlek...
Már a fekete foltok is megjelennek a szemeim előtt és az amúgyis tompa hallásom most teljesen megszűnik funkcionálni. Nem hallom őt és látni is alig látom, amivel megtudom, hogy mi lesz a sorsom: a pánikroham okozta ájulás. Remélem, hogy Summer meg tud tartani, mert...a lélegzetem elakad, amikor valami forrót érzek meg az ajkaimon. Először nem esik le, hogy mi az, de amikor igen-és a levegő kapkodása megint normális légzésbe csap át, ezáltal kitisztul a látásom-a kezeim automatikusan Summer arcára simítanak és viszonzom a csókját. Viszont amikor elválik tőlem és én a homlokom az övének döntöm, még mindig nem érzek magamban annyi erőt, hogy képes legyek felállni. Csak lehunyom a szemeim és Summerbe kapaszkodva igyekszem nem megint elveszni a rengeteg érzelemben és pánikban.
-Megvagy?-kérdezi halkan a lány és finoman simogatni kezdi az arcom, én pedig ösztönösen a tenyerébe döntöm azt.
Nagyot nyelek, mielőtt válaszolnék, mert el kell tűntetnem a gombócot a torkomból, ami megjelent ott.
-Persze-préselem ki magamból a szót, majd összeszorítom az ajkaim.-Csak menjünk innen, kérlek.
-Jojo, ugye az a nő nem az, akire gondolok?-nyúl az állam alá és maga felé fordítja az arcom, így kényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek.
Nem akarok erre válaszolni. Egyszerűen nem megy, mert én sem dolgoztam még fel.
-Kérlek, Summer, menjünk-remeg meg a hangom, hiába nem akarom, s ahogy a könnyek befutnak a szemeimbe, Summer nem kérdezősködik tovább.
-Rendben-feleli halkan, aztán felsegít a földről és csendben támogat.
Egészen addig némaság vesz körül minket, amíg vissza nem érünk a többiekhez a szobánkba. Vagyis én a szobánkba, Summer pedig a mólóra megy a barátainkért, de nem sokáig marad távol. Kábé öt percem van rendezni a gondolataim és összeszedni magam annyira, hogy beszélni tudjak, így megmosom az arcom egy kis hideg vízzel és rágyújtok az egyik cigarettámra a kis ház előtt. Amikor a többiek megjelennek, Summer szemében megint ott az aggodalom, ami csak fokozódik, ahogy meglátja a füves cigit.
Tudom, hogy nem szereti, amikor ilyet szívunk és az ő kedvéért igyekszem minimalizálni a használatát, de most igazán szükségem van rá. És talán a sors iróniája, hogy már szinte hiányzik, hogy a lány rám szóljon, vagy elvegye tőlem, ugyanis most az össz reakciója egy hatalmas nyelés.
Még egy utolsó nagyot beleszívok, majd elnyomom a ház falán és beledobom a kukába.
-Talán jobb, ha bemegyünk-állok fel, majd meg sem várva a válaszokat elindulok befelé.
És tudom, hogy követnek. Mindig megteszik-többnyire-mégha hülyeséget csinálok is.
-Mi történt?-kérdezi Biff, amint becsukódik az ajtó az utolsó ember mögött.
-Elmentünk a házhoz-ülök az ágyunk szélére, de bár már kevésbé érzem magam feszültnek-hála a ciginek-, többet nem tudok kinyögni.
Nem áll össze a kép. Annyit csesztetjük Biffet és Summert a logika mániájukkal, de ha valami, akkor ebben tényleg nincs semmi logika. Sem értelem. Gyakorlatilag lehetetlen az, amit láttunk.
-Igen, az feltűnt-érkezik a fiú válasza-de Summer azt mondta, hogy kiborultál és még Mattnek is feltűnt, hogy S nem szólt rád a káros szenvedélyed miatt az előbb, mit láttatok?
Nem tudom, hogy a fű hatása-e vagy csak a rengeteg érzelem, ami lepereg bennem az elmúlt időszak eseményei miatt, esetleg az az abszurdum, hogy Summer nem szólt rám, de kirobban belőlem a nevetés.
Igen, nem is olyan rég még pánikrohamot kaptam és a teljes összeomlás szélén álltam, most pedig...röhögök, mint egy idióta. Úgy, mintha minden rendben lenne.
Lehet, hogy kezdek begolyózni?
-Jonathan, mi ez az egész?-kérdezi Coco határozottan, mégis kihallom a hangjából a majdnem akkora aggodalmat, mint amit Summer szemében láttam.
Kell még pár perc, amíg teljesen alább hagy a nevetésem, csak utána vagyok képes felnézni rájuk az összekulcsolt kezeimről.
-Nem fogjátok elhinni, hogy mit láttunk-ingatom a fejem, majd Sonnyra nézek.-Emlékeztek a szőke nőre, akit Summer apjánál láttunk?-akasztom össze a tekintetünk, mire ő csak bólint.-Hát képzeljétek, úgy néz ki, hogy az anyám feltámadt a sírból és tudjátok, hogy kit ölelgetett? A mi világos oldali királyunk fiát. Igen, azt az idiótát-pattanok fel, s a hangom erősebbre veszem.-Tudjátok milyen szép kép volt? Az anyám, akit láttam a hulla házban-kezdek járkálni kitárt karokkal, s az ajkaim megint felfelé görbülnek az egész helyzet lehetetlensége miatt-; az anyám, akinek azonosítottam a holttestét; az anyám, aki évekkel ezelőtt elhagyott egy állítólagos baleset miatt; az anyám, akinek láttam a temetését, akinek sírtam a temetésén, miközben őt a földbe süllyesztették és eltemették, most itt van. Summer apjának a házában és azt a drogos faszt ölelgeti, aki nem is olyan rég még a munkahelyemen akart nekem és a barátaimnak esni. Hát nem csodálatos az élet? Ma már ilyen világot élünk. A holtak feltámadnak-indulok a hűtő felé egy sörért.-Az ártatlan lányokat meglövik és lopnak olyan helyekről, ahonnan csak simán el lehet vinni tárgyakat. És mekkora szerencse, hogy az anyámnak eszébe jutottam, nem? Persze, megértem...biztosan lefoglalta, hogy Zion dön...
-Jojo!-szól rám élesen Coco.
-Mi van?-kapom fel a fejem és kiveszem a söröm.-Megkérdeztétek, hogy mi történt, én csak a tényeket közöltem. A gyönyörű, meztelen tényeket-nyitom ki az italt, de ahogy az felszisszen, valami megtörik bennem.-Mégcsak eszébe sem jutottam-motyogom magam elé, ahogy újra lepörög a fejemben a kép, amint Zane-t ölelgeti.-Le se szar a saját anyám.
És ez az a pillanat, amikor végleg, teljesen megtörik bennem minden gát, ami eddig visszaszorította a könnyeimet, amik most ezerrel folyni kezdenek. Mindenki előtt.
Summer azonnal hozzám rohan és a karjaiba zárva hagyja, hogy zokogni kezdjek, miközben a felsőjébe kapaszkodva próbálok nem elveszni ebben az állapotban. Azt megszoktam, hogy az apám gyűlöl és csak bokszzsáknak használ, de azt már nehezebb elviselni, hogy az anyám, akit évek óta nem láttam, mert állítólag halott volt, a feltámadása után mégcsak nem is gondol rám. Neki kellene a világon a legjobban szeretnie, de eszébe se jutottam. Zion legalább eljött Summerhöz, miután visszatért, mégha én nem is örültem neki, mert rohadtul nem bízom benne.
A szobára mély hallgatás telepszik, csak a zokogásom hallatszik. Egészen addig, amíg a lépések zaja fel nem harsan. Majd a következő pillanatban, megérzem a barátaim ölelését magam körül. Úgy szorítanak, mintha a világon a legfontosabb ember lennék, pedig pontosan tudom, hogy ez nem így van.
Talán a bolygó számára jelentéktelen vagyok, de nekik számítok. Számukra tényleg az egyik legfontosabb ember vagyok. És ez az a gondolat, ami segít megnyugodni szépen lassan.
-El kell mennünk Scarletthez-szipogok, amikor elállnak a könnyeim, s elválunk egymástól.
-Scarletthez?-fürkészi az arcom Summer meglepetten.
-A lövöldözés után megjelenik az apád és nála az anyám, hogy Zane-nel találkozzanak, a főnökünk, aki elvileg leverte az áramot a lövöldözés napján pedig a bátyádnál valami miatt. Kizárt, hogy ezek véletlenek legyenek-rázom a fejem a szememet törölgetve.-Scarlett azt mondta, hogy maradjunk ki belőle, vagyis tud valamit. Elegem van a kérdőjelekből, válaszokat akarok és az összes opció közül ő az egyetlen, aki adhat is.