Atwood Titka (✔️)

☬24.☬

Summer:
-Lassan el kell majd indulnunk vissza a délutáni melóba-szólal meg Matt, elhúzva a száját, ahogy az órára pillant.
Már napok teltek el Jojo balesete-vagy sokkal inkább az ellene történt támadás-óta, ami merőben lassította a haladásunkat a nyomozásban, de hogy őszinte legyek, nem is igazán érdekel jelenleg. A legfontosabb most az, hogy Jonathan kikerüljön a kórházból, amire egyre nagyobb az esély, ugyanis az állapota szerencsére javul. És tényleg javul, nem csak Jojo mondja ezt, hogy ne aggódjunk. Az orvosok is úgy látják, hogy már csak néhány nap és elhagyhatja a kórházat és én is látom rajta, hogy ezúttal nem kamuzik. Azt nem mondhatom, hogy maximálisan jól van, de határozottan jobb, mint amikor magához tért itt.
-Jól van, én biztosan nem tűnök el innen-biccent Jojo a legjobb barátjára vigyorogva.
-Ha vége a délutáni műszaknak is, akkor jövünk vissza-fogom meg a kezét, mire a fiú rám kapja a tekintetét.
Ahogy rám néz, kék szemei úgy elkezdenek csillogni, mintha a világ legszebb teremtményét látná, amitől annyira zavarba jövök, hogy inkább a kezünket kezdem el vizsgálni.
Mióta Jojo kórházban van, többet tudunk kettesben lenni, mint eddig kábé bármikor, de nem igazán tudom elmagyarázni, hogy mi is van köztünk. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy amikor nem volt biztos, hogy magához tér, azt éreztem, hogy összedől a világ. Az én világom. És most nem drámaian, vagy metaforikusan értem, hanem teljesen komolyan. Rettegtem, hogy Jojo nem fog felébredni, mert úgy éreztem, hogy nélküle nem fogok tudni tovább élni. De azt hiszem, hogy ezeket a gondolatokat és érzéseket jobb, ha megtartom magamnak, mert ő köztudottan nem az érzelmek bajnoka. Vagy is inkább azok kezelésének nem a bajnoka. Mondjuk amilyen háttere van, ez nem is meglepő. A lényeg, hogy sodródom az árral és hálát adok annak, hogy nem veszítettem el őt.
-Igen és ha mindent sikerül elintéznie és meg tudja szerezni, amit kell, akkor délután már Winter is itt lesz-tájékoztatja Jojót Biff, bár szerintem ez annyira nem új infó a szőkének.
Az lepne meg, ha Winter nem szólt volna neki is erről.
-Kíváncsi leszek rá-jegyzem meg egy cseppet a kelleténél nyersebben.
-Summer!-szól rám ugyan kedves hangon, de jelentőségteljes pillantással Sonny, amikor felnézek.
-Mi az? Csak annyit mondtam, hogy kíváncsi leszek rá. Arra, hogy el tudja-e intézni.
-Mindannyian tudjuk, hogy nem pont így értetted-biccenti oldalra a fejét, mire megforgatom a szemem.
Tudom, hogy megígértem, hogy igyekszem majd kedvesebben hozzáállni a lányhoz és adok neki esélyt arra, hogy bizonyítson, de én egyszerűen nem tudok szemethunyni mindazok felett, amiket anno tett ellenünk. A sok rosszindulatú beszólás, a megjegyzések, a genyózások és a lenéző tekintetek. Nem tudom csak úgy elengedni és elfogadni, hogy a lány, aki anno egy igazi szemét picsa volt velünk, most hirtelen nyomulni akar a mi baráti társaságunkkal, méghozzá minden hátsószándék és szemétkedés nélkül.
Pedig sajnos fáj beismerni, de lehet, hogy van benne valami, ugyanis nem egyszer futottam össze vele a napokban itt, ahogy Scarlettet vagy éppen Jojót látogatta. Amikor én tettem ugyanezt és ő is ott volt, kihatrált, hogy ne legyen konfliktus, de olyan volt, mint akit tényleg érdekel a két szerettem sorsa. Gőzöm sincs, hogy mi történhetett az ő társaságán-vagy éppen a fején-belül, de mintha most tényleg kicsit más lenne.
Ettől függetlenül én nem fogok tudni csak úgy meghajolni előtte, mert ahhoz túlságosan gyanakvó természet vagyok és tagadhatatlan, hogy a több évnyi düh, harag és utálat is tendál bennem, de esküszöm, hogy igyekszem nem teljesen ellenségesen hozzáállni.
-Sajnálom, rendben? Csak... nem tudok minden alkalommal a nyelvemre harapni, ahányszor van vele kapcsolatban egy epés megjegyzésem, mert akkor a végére leharapnám a nyelvem. De dolgozom a dolgon-ígérem Sonny, majd Jojo szemébe nézve.-Kell még idő, ez minden.
-Tény, hogy furcsa ez a helyzet, de...
Coco elharapja a mondatot, amikor a szobába két új alak lép be. Méghozzá két olyan alak, akikre a lehető legkevésbé sem számítottunk volna.
Ugyan csak a kezemet fogja, de még így is érzem, ahogy Jojo megfeszül.
-Apa?-nyögöm ki nagyot nyelve, majd a kezét szorongató nőre pillantok.
Jojo anyukája úgy áll ott az apám mellett, mintha oda teremtették volna, ám a tekintetét nem veszi le az ágyon fekvő fiúról.
-Jonathan...-szólal meg közelebb lépve az ágyhoz, de a szőke félbeszakítja.
-Kímélj meg a nyáladzástól! Mit keresel itt?
A nő egy pillanatra, mintha megtorpanna és elbizonytalanodna, miközben végignéz a fián, de aztán biccent egyet.
-Hallottam, hogy kórházban vagy és be akartam jönni, hogy...
-Napok óta kórházban van-szakítom ezúttal én őt félbe.
-Summer!-szól rám azonnal apa, de nem tud vele megijeszteni, vagy egyáltalán hatni.
Annyira elönt a düh, hogy nem tudok parancsolni mgamnak és más sem tudna jelenleg.
-Hol volt eddig?-kérdezem finoman megszorítva Jojo kezét.
-S, hagyd-simogatja a hüvelykujjával a kézfejem a fiú.
Nem tudom, hogy ő hogyan bír ennyire nyzgodt maradni, amikor az anyja, évekkel azután, hogy papíron meghalt és napokkal az után, hogy a fia kórházba került, csak úgy felbukkan és beszambázik ide, mintha mi sem törtémt volna. Látom Jonathanen, hogy elsápadt és azt is, hogy a nyakán az ér hevesebben ver az érzelmektől, de mégis képes olyan közömbösen nézni az anyjára, mint akire semmilyen hatást nem gyakorol ez az egész helyzet. Persze nem az a nagy hatás rá, hogy kiderült, hogy mégis él az anyja, hiszen azt már vagy egy hete tudja. Hanem az, hogy itt is megjelent. Na meg az, hogy az apám oldalán, akihez még mindig nem tudjuk, hogy mi köze van.
-Nem, nem hagyom!-nézek mélyen a szemébe, majd vissza az anyjára.-Jojo napok óta kórházban van, maga pedig legalább egy hete itt, pedig egy sírban kéne lennie-állok fel, mire apám újra rám szól, de ezúttal sem ér el vele semmit.-Ez az igazság! Maga meghalt, évekkel ezelőtt. Nem kellene itt lennie, de egyértelmű, hogy az egész csak egy színjáték volt. Hogy volt képes itt hagyni a fiát azzal az erőszakos állattal, aki rendszeresen bántja őt a mai napig? Hogy tudta hátrahagyni a saját gyermekét? Ez már alapból is borzalmas, de valaki olyannal, mint a volt férje... És most van mersze idejönni, mintha minden rendben lenne és előadni az aggódó anyát? Hol volt az elmúlt években, amikor Jojo alig bírt menni a fájdalomtól, mert az apja elverte? Vagy amikor a maga temetésén állva sírt a gyásztól? Hol volt, amikor elvitték a zsaruk, mert a barátait védve magára vállalt valamit, amit nem kellett volna? Vagy amikor napokkal ezelőtt behozták ide?
-Summer, ezt most hagyd abb...
-Neked nincs jogod rám szólni!-rázom le magamról apa kezét és felé fordulva realizálom, hogy már ég a szemem.
Azt hiszem, hogy a rengeteg érzelem és stressz, ami mostanában belülről őröl, erősen előtör ma.
-Neked nincs jogod engem nevelni-bököm meg a mellkasát.-Te hol voltál eddig? Hm? Hol voltál, amikor a volt feleséged hajnalok hajnalán rángatott ki az ágyból és kényszerített edzésre addig, amíg össze nem estem? Hol voltál, amikor a fiad olyan munkára kémyszerített, amit nem akartam megtenni, de nem hagyott más lehetőséget? Hol voltál, amikor szükségem lett volna az apámra? Amikor a világos oldaliak megtámadtak, vagy amikor kizsarolt egyikük tőlem egy randit? Felbukkansz a munkahelyemen, mintha tényleg érdekelne, hogy én sérültem-e meg a lövöldözésben, aztán megint eltűnsz, legközelebb egy olyan házban látlak, amire nem kellene, hogy pénzed legyen, mégpedig valahogy Jonathan anyjával az oldaladon, aztán meg megjelensz itt vele és azt várjátok, hogy minden rendben legyen és örüljünk. Ha erre számítottatok, akkor nagy baj van a fejetekben, mert el kell, hogy keserítselek, apa-ejtem ki úgy a szót, mintha marná a számat, de közben érzem, hogy egy könnycseppem legördül-, semmi közötök nincs hozzánk. És most jobb, ha távoztok, mielőtt kidobatlak innen titeket.
A szobára feszült csend telepszik, ahogy farkasszemet nézünk a szüleinkkel. Szinte érzem, ahogy a gombóc a torkomban fojtogat, miközben a könnyek lassan folynk le az arcomon. Olyan némaság van, hogy még egy légy zümmögését is hallani lehetne a legtávolabbi sarokban. De aztán Jojo anyja megtörik:
-Jonathan...-kezdi újra, én pedig várom a fiú reakcióját, de nem vagyok hajlandó elnézni apáról.
Egy kicsit félek, hogy Jojo nem az én oldalamon áll majd, hanem azt mondja, hogy maradjanak és beszéljünk, de szerencsére nem kell csalódnom. Az arcát nem hallom, de a hangja olyan kemény, mint egy szikla, amikor megszólal:
-Hallottátok Summert, menjetek el. Egy őrangyal elég komoly segítséget nyújt nekünk, így tényleg gond nélkül kidobatunk, ha kell. Itt nem látnak szívesen titeket. És én sem-teszi hozzá azonnal, minden habozás nélkül.
A mellkasomra nyomás nehezedik, amíg várom, hogy vajon elszabadul-e a pokol, de ez nem történik meg. Helyette apa Jojo anyjára néz, majd finoman megfogja a kezét.
-Gyere, ez nem a legmegfelelőbb pillanat-mondja neki halkan, aztán óvatosan kihúzza a szobából, de a tekintetét addig nem szakítja el rólam, amíg a becsukódó ajtó el nem választ minket egymástól.
És nekem csakis abban a pillanatban gördül le a mellkasomról a hatalmas szikla, ami az előbb ránehezedett.
-Summer...-hallom meg Sonny hangját a hátam mögül, mire megtörlöm a szemeim és feléjük fordulok.
-Ne haragudjatok-nézek végig rajtuk-, csak...
-Gyere ide-nyújtja felém a kezét Jojo, amikor elcsuklik a hangom, én pedig nem vitatkozom vele, csak odamegyek hozzá és az ölelésébe zárkózom.