Atwood Titka (✔️)

☬25.☬

Summer:
Néhány nappal később Jojo már valóban lényegesen jobban van és kijöhetett a kórházból. Papíron még pihennie kellene, de mivel a csodás főnökeink finoman szólva is ki nem állhatnak minket, így nem sok időt hagytak neki, hogy teljesen felépüljön. Matt azért igyekszik minél több terhet levenni a válláról, hogy ne terhelje túl magát, de természetesen Jojo sem könnyíti meg a legjobb barátja dolgát, mert mindenképp dolgozni akar, hogy a főnökeinknek még véletlenül se legyen oka levonni a fizetéséből.
-Tévedek-kap be egy falat húst az ebédjéből a fiú-, vagy lényegesen másképp nézel rám, mióta kijöttem a kórházból?
Eddig a körülöttünk lévő embereket figyeltem, de most Jojóra kapom a tekintetem.
-Nem tudom, hogy mire gondolsz-rázom meg a fejem, összevonva a szemöldököm.
-A pillantásodról-hajol lejjebb az arcomat fürkészve-valahogy más, mióta magamhoz tértem és megint más, mióta kint vagyok. Nem is beszéltél velem azóta Scarlettről, sem arról, hogy van-e terved a továbbiakra, sem rólam... gyakorlatilag semmiről sem igazán.
Ez azért nem teljesen igaz, de tény, hogy az utóbbi napokban másképp állok hozzá, mint eddig. Mióta a szüleinket elküldtem melegebb éghajlatra, azóta kicsit távolságtartóbb vagyok vele és az is igaz, hogy mióta kint van, azóta a távolságtartás ellenére, baromira megnőtt az aggodalmam, mert rettegek, hogy megint bajba keveredik, hogy Charlesék felbukkannak vagy hogy csak szimplán rosszul lesz.
-Ez nem igaz, most is itt vagyok veled kettesben és beszélgetünk-mosolyodom el kényszeredetten.
Jojo megint elintézte, hogy kettesben tudjuk ebédelni, úgyhogy ahogy szünetem lett, azonnal leléptem, mert a távolságtartás ellenére igenis szeretnék a közelében lenni és ez valójában baromi bosszantó, mert teljesen össze vagyok zavarodva.
-A beszélgetünk erős túlzás-biccenti oldalra a fejét.-Eddig kábé kerülted a tekintetem és tőmondatokban válaszoltál, ha kérdeztem valamit.
Lesütöm a szemeim és inkább elterelem a témát, mielőtt jobban belefolyunk ebbe.
-Charlesék mostanában mennyire vannak a közeledben?-kérdezem folyamatosan figyelve a környezetünket, hogy ha esetleg most bukkannának fel, akkor tudjak valamit lépni.
-Semennyire.
-Gondolod, hogy tartanak attól, hogy mit lépsz?-pillantok vissza egy másodpercre a fiúra, aztán újra el.
-Kétlem. Ha megtámadnám őket, megint a fogdában kötnék ki vagy egy kórházban, ha pedig fel akarnám jelenteni őket, pontosan tudják, hogy semmi pénzem nincs egy ügyvédre. Esélytelen lennék és ezzel pontosan tisztában vannak. Amennyiben elhinném, hogy van bűntudatuk, talán arra fognám, de előbb tennék arra, hogy Winter valamit mondott nekik és azért kerülnek.
A lány neve hallatán összepréselődnek az ajkaim, de azért biccentek egyet. Tagadhatatlan, hogy egyelőre valóban segít nekünk és nélküle nem tudnánk, hogy alagutak és bányarendszer van a város alatt.
-És most, hogy ezt megtárgyaltuk-csúszik közelebb hozzám és megfogja a kezem, amire megint felkapom a fejem.-Elárulod, hogy miért vagy ilyen?
A torkomban gombóc nő, ahogy a kék szemébe nézek. Nagyot nyelve próbálom eltűntetni azt, de ettől csak olyan, mintha még nagyobbá válna. Szeretném megint más vizekre evezni, de van egy olyan érzésem, hogy Jojo úgy sem hagyná, mindenképp visszakanyarodna ide, amíg választ nem kapna vagy össze nem vesznénk, mert mind a ketten olyan makacsak vagyunk, mint egy öszvér. Néhány pillanatnyi levegő visszafojtás után, kiszakad belőlem egy sóhaj.
-Sajnálom, ahogy anyukáddal beszéltem a múltkor.
Jojo annyira meglepődik, hogy szabályosan hátra esik a székben, miközben nagyokat pislog rám.
-Hogy mi van?-bukik ki belőle.-Te ezért viselkedsz velem úgy ahogy? Azért, mert elküldted anyát a kórházból? Summer, ugye csak szórako...
-Szörnyen erőszakos voltam és kidobtam az anyádat a szobádból. Az anyádat, akit nem láttál már évek óta. És....
-Azért nem láttam, mert ő maga lemondott rólam. Teljesen igazad volt abban, amit mondtál. Magamra hagyott egy férfival, aki a pofonokat már rutin szerűen adja és amikor visszatért, esze ágában sem volt felkeresni. Simán itt van már hosszú napok óta úgy, hogy az eszébe sem jutottam. Én is kidobtam volna, ha te nem tetted volna, úgyhogy emiatt igazán ne érezd magad szarul. Térjen vissza az a Summer, aki annyira aggódik értem, hogy ezzel már-már az agyamra megy-mosolyodik el halványan.
-Én most is aggódom-fogom meg ezúttal én kezét, ami lecsúszott az enyémről, amikor hátra hőkölt.-Jobban, mint azt gondolnád, csak az utóbbi napokban, én...
Torokköszörülés szakít ezúttal félbe, s ahogy felnézünk, mind a ketten lefagyunk. Beletelik pár percbe, mire realizáljuk, hogy kik is állnak az asztalunk előtt.
-Leülhetünk?-kérdezi Jojo anyukája.
A hangja most lényegesen gyengébb és valahogy, mintha rosszabbul is nézne ki. A szemei karikásak, a bőre pedig sápadtnak tűnik, pedig aztán igazán tűz a nap, engem már most olyan szinten megfogott, hogy egyértelműen kijön a különbség a téli és a nyári bőrszínem között.
Jojo nem válaszol, hanem rám kapja a tekintetét. Nem tudom, hogy az anyukája és az apám megérezték-e, hogy éppen róluk beszélünk, vagy csak véletlenül kerültek pont most ide, de nem repesek az örömtől, hogy megint hirtelen felbukkantak.
-Szerintem pár nappal ezelőtt Summer mindent elmondott, amit akartunk volna mondani-feleli végül a fiú és finoman megszorítja a kezem.
Apa tekintete az összekulcsolt ujjainkra siklik. Nem tudom pontosan, hogy jól látom-e, de mintha egy kicsit elhúzná a száját, mielőtt a szemembe nézne.
-Éppen erről szeretnénk beszélni veletek-feleli finom hangon és megfogja az egyik szabad szék háttámláját.-Kérünk titeket, hogy hadd üljünk le.
Jonathan legalább annyira nem élvezi ezt a helyzet, mint amennyire én, látom a szemén, ahogy figyeli, hogy apa kihúzza azt a széket az engedélyünkre várva. Amúgy sem repes az apámért, de a történtek után, azt hiszem, hogy apa népszerűsége még lejjebb csúszott nála.
A feszültség érezhető az asztalnál, ahogy a két férfi farkasszemet néz és ahogy Jojo anyukája engem próbál meg szuggerálni a szabad székek reményében. Marhára nem tetszik, hogy itt vannak, de egy belső hang azt súgja, hogy úgy sem mennek sehova, amíg nem mondhatják el azt, amit akartak.
-Öt percet kaptok-felelem végül keményen, amire Jojo fel is kapja a fejét.-Nem adják fel, amíg nem mondhatják el a magukét-nézek a szemébe és ismét megszorítom a kezét.
Néhány pillanatig habozik ugyan, de aztán egy szájhúzás kíséretében biccent egyet.
A szüleink szinte azonnal leülnek és hozzánk hasonlóan, megfogják egymás kezét az asztalon. Jojo közelebb csúszva hozzám érezteti mind a kettőnkkel, hogy itt vagyunk egymásnak.
-Hallgatunk!-biccentem oldalra a fejem, felvonva az egyik szemöldököm.
Apa és Jojo abyukája összenéznek, mint akik szemmel kommunikálnak, végül apa veszi át a szót.
-Mindaz, amit a minap a kórházban elmondtál, teljesen jogos volt...
-Nem mondod?-jegyzem meg szarkasztikusan, amire kapok egy lesujtó pillantást.
-Hadd fejezzük be-kér Jojo anyukája lágy, szinte könyörgő hangon.
-Bocsánat-dőlök hátra a székben, felemelve a kezeim, mire Jojo az övét a combomra teszi.
Mintha folyamatosan hozzám kellene érnie, hogy higgadt maradjon.
-És igazatok volt, amikor arra kértetek, hogy mindezek után menjünk el-folytatja apa, mintha mi sem történt volna.-Nem mi vagyunk a szülők mintapéldánya-néznek össze, majd vissza ránk.-És tudjuk, hogy nem lehet mindent elfelejteni és bepótolni az elmaradt éveket és pillanatokat, de mostantól szeretnénk jelen lenni az életetekben, amennyiben hagyjátok.
Már épp reagálnék, de a fiú édesanyja átveszi a szót apától.
-Anno el kellett hagynom apádat-néz mélyen Jojo szemébe.-Mindaz, amit velem tett... én... nem bírtam elviselni, el kellett játszanom, hogy meghaltam, hogy megszabaduljak tőle.
-Bent voltunk a hullaházban-kezdi Jojo feszült hangon és a teste is megfeszül, a kezével szorítani kezdi a combom, így megfogom azt, hogy érezze, hogy még mindig itt vagyok neki.-Azonosítottuk a tested, láttuk a holttested.
-Rengeteg szívességgel járt ez a színjáték-próbálja megfogni a fia másik kezét, de Jonathan elhúzza azt.
-Napok óta itt voltál, amikor végre eljutottál oda, hogy meglátogass engem. Soha nem írtál nekem levelet, hogy tudjam, hogy élsz, simán lemondtál rólam.
-Jonathan... el kellett mennem mellőle, minden nap bántott és...
-És velem ugyanezt tette, miután te leléptél!-szakítja félbe, megemelve a hangját.-Már szinte csak kedvtelésből osztotta a pofonokat, egy hete... egy hete megtámadta Summert is, aki csak rajtam akart segíteni ellene! Úgyhogy bocs, ha nem értem meg az indoklásod és nem hiszek neked abban, hogy újra az életem része akarsz lenni, miután a te döntésed volt, hogy magamra hagyj azzal az állattal.
-Nem mondtam, hogy nem hibáztam-remeg meg a nő hangja és könnycseppek kezdenek lefutni az arcán.-De soha nem gondoltam volna, hogy a saját fiát, egy gyereket képes lenne bántani.
-Hát... úgy néz ki, hogy tévedtél-nevet fel keserűen Jojo, de az ő szemében is könnyek csillognak, úgyhogy azt érzem, hogy ideje átvennem a szót:
-Élete legnagyobb hibáját követte el, amikor elhagyta Jonathant. Fogalma sincs, hogy mit veszített, mert a fia minden hibájával együtt egy csodálatos ember-húzom ki magam.-És te-nézek apára-, szintén hatalmas hibát követtél el, amikor magamra hagytál. Tudtad, hogy szükségem lesz rád, de nem törődtél vele és ahogy nézem tökéletesen megvagy az új családoddal-pillantok a kezükre.-Meghallgattunk titeket, amiket mondtatok, majd meggondoljuk, most viszont mennünk kell, mert van pár dolog, amit el kell intéznünk-állok fel, s Jojo követ engem.
Köszönés, a reakciójuk megvárása nélkül hagyjuk őket faképnél, Jojo csak akkor szólal meg, amikor már messzebb érünk:
-Szerinted komolyan csak ezért jöttek?-törli meg a szemeit.
A vállam fölött hátra pillantok, a szüleink még mindig ott ülnek, teljes kétségbeesésben és döbbenetben. Fáj, de meg kell ráznom a fejem.
-Egy szavukat sem hiszem el. Valami baromira azt súgja, hogy tudják, hogy mi folyik itt a városban és nem kizárt, hogy nyakig benne vannak.