Melody - Hyunlix(BEFEJEZETT)

1.rész

Már megint ott áll, kezében a megszokott pohárral, amiben szerintem kávé van. Ajkai tökéletesen illeszkednek a pohár széléhez, mintha csak az ő számára gyártották volna ezeket, féltékeny vagyok rájuk, ők már most közelebb kerültek hozzá, mint én valaha. Ezen a metrón mindig próbálom ezt a helyet elfoglalni, mert így nagyjából előttem kell megállnia, szeretem, hogy ennyi ember jár ugyanezzel, mint én, nem is sejtik mennyire örömöt tudnak okozni, amikor szinte mellém kerül, ahogy a tömeg rákényszeríti. Olyankor érzem a parfümje illatát, ami miatt mindig bukfenceket vet a gyomrom, torkomban pedig gombóc keletkezik. Sikeresen megszállottja lettem ennek a férfinek, de nem tudtam megállni, egyszerűen tökéletes. Nincs erre megfelelő szó, csak a tökéletesség. Hirtelen fordítja felém a fejét, talán megérezte, hogy bámulom őt, tudom, hogy a pirosság szép lassan kezd el felkúszni az arcomon, hiszen érzem, amit meg is mosolyog. A szívem majd kiugrik a helyéről, a tenyerem is izzadni kezd. Ezzel a fekete hajával csak dögösebb lett, főleg, ahogy már megnőtt neki. Mindig próbáltam kitalálni, hogy hova mehet, mit dolgozhat, folyton csak farmer meg egy laza felső van rajta, kicsit olyan életunt tanár beütése van, de neki még ez is jól áll. Majdnem elfelejtek leszállni a metróról annyira bámulom őt, de szerencsémre az utolsó pillanatokban sikerül az ajtón kívül tudnom magam, csak sajnos a szerencse sose az én oldalamra áll, így az összes dolog, ami a kezembe tartottam a földet díszíti. Az embereket kerülve próbálom visszaszerezni a kottáimat, hogy az emberek sose képesek két másodpercre megállni, hogy megvárják amíg felszedem őket vagy esetleg kikerülni azt, hogy ne tapossák össze őket. Nem, ők úgy döntenek egyszerűen átmennek rajta, sőt ha én az útjukba állnék, rajtam is átgázolnának minden bűntudat nélkül.

-Felix!

Meglepődve fordulok meg, hogy megnézzem ki szólított meg, ha meg nem én vagyok a keresett személy, még gáz helyzetbe is kerülök, amiért itt forgolódok, mint gólyafos a levegőben. Megdermedek, muszáj a karomba csípnem, hogy ne essek össze mindenki előtt. Ő közeledik felém sietős léptekkel, én meg úgy nézek rá, mintha most lépett volna le a mennyből, hogy felvigyen magával. Itt vagyok, csak vigyen arra, amerre csak szeretné. Megadom magam.

-Felix? - ejti ki a nevemet a száján, mit úgy fogadok, mintha be lennék drogozva. Ilyen közelről a szája csak még csodálatosabb, amit lehet túlzottan megbámulok.

Jézus, Felix fejezd be a bámulását és válaszolj neki. Hirtelen még a nevemet is elfelejtem, főleg azt, hogy miképp kell beszélni, így csak némán bólogatok pár sort.

-Ezt ott találtam, gondolom még kell neked. - nyújtja át mosolyogva a kottáim másik felét.

-Köszönöm. - kapok észbe, majd még meg is hajolok hálám jeléül.

Ettől a nézésétől el tudnék olvadni, mondjuk már csak a létezése is euforikus állapotot hagy maga után minden emberben. Most a megszokott iránytól eltérően indul el egy teljesen másikba, amit értetlenül nézek végig, mert mindig ugyanazon a hosszú lépcsőn megyünk fel, a felszínre, ahol szintén emberek sokasága csoportosul. Biztos a barátnőjéhez megy, hiszen neki biztos van, aki ugyanúgy a teremtő kedvence, s tökéletesen csinálta meg. Ők, ezek a szép emberek a mi világunk halandó Istenei, s a többiek csak mulandó lények, arra a sorsa jutottunk, hogy csodáljuk őket. Valamivel szomorúbb hangulatban megyek fel a lépcsőn, így nem tudom őt nézegetni, amíg el nem vállnak útjaink, túl hamar történt ez, én pedig egy ekkora csapásra nem voltam felkészülve. Mosolyogva nézek le a kottáimra, amiket felvett nekem, lehet másnak is megteszi ezt a szívességet, így nem részesültem semmi kiváltságba, de jó volt eljátszadozni a gondolattal, hogy titkon valamennyire tetszem neki. Ahogy a lépcső tetejére érek már messziről látom barátaimat, akik szokásukhoz híven rám várnak.