Melody - Hyunlix(BEFEJEZETT)

40.rész

Az utolsó két órát mind a hárman el tudtuk lógni, mint megannyi diák, de csak amiatt, mert ma késő délután fellépünk. A fellépők közül senkinek sem állt be a szája, mindenkitől azt lehetett hallani, hogy izgul, hiszen sok új, kezdő zenésszel bővült az iskola, akik fel is lépnek. Nem sietünk haza, van bőven időnk az iskolába vissza érni és még gyakorolni is bőven lesz időnk. Bennem is akad bőven izgulás, tartok attól, hogyha túlságosan is elkalandoznak gondolataim, újfent sietni fogok, bennem lesz az a félelem is, hogy az igazgatónő nézni fog, az ő feje azon fog járni, hogy valóban semmi sincs köztem és a tanárom közt. De legfőképp amiatt jár át a még kellemesnek sem mondható bizsergés és gyomor görcs, hogy mit szeretne velem közölni Hyunjin. Vajon jó híreket? Vagy csak még rosszabbal fog előállni. Még egészen nyugodtan lépek be az üres házba, hogy letegyem a cuccaimat. Nem szeretek öltönyökben mászkálni, de legalább kárpótol az, hogy tanárom is abban lesz és az ilyen hacukák jól állnak neki. A kádban fekve elgondolkodom azon, hogy mégis miért vagyunk mi ketten ennyire...furák. Egyik nap még a másiknak esünk, nem törődve semmilyen következménnyel, a rá következő napon pedig úgy kerüljük egymást, mintha égető tűz lenne körülötte, mintha bármelyik percben megsérülhetnénk, csak amiatt, mert egymás közelében vagyunk. Valahogy érzem, hogy az a beszélgetés vagy nagy örömben vagy kellemetlen hangulatban fog telni. Egészen biztos vagyok ebben. Még akkor is határozottan ezt állítom, mikor el kell indulnom az iskola felé, hogy még utoljára elpróbáljuk a saját darabunkat. A többiek bent vannak már, így csak engem kell várni, szokás szerint megint nem tudok időben ott lenni.

-Felix, azt hittem nem is szeretnél jönni. - sétál elém Hyunjin. - Az aulában van a zongora, gyere.

Nem szeretném megbámulni őt, egyáltalán nem, de valahogy mégis vonzza a szememet. Valahol mélyen büszke vagyok arra, hogy sikerült összeszednem egy olyan férfit, mint ő, még akkor is, ha jelenleg semmilyen kapcsolat nincs köztünk, legalábbis nem olyan, mint amilyet akarunk. Nagyon sok diák van az aulában a barátaikkal vagy éppen a tanáraikkal beszélik meg a rájuk váró eseményeket, most én is nagyon szívesen elmondanám valakinek, hogy izgulok. Nagyon. Nagyot nyelve ülök le a zongora elé, látom, hogy az igazgatónő erre néz a felső szintről. Lehet azt próbálja meg eldönteni magában, hogy ki kellene - e rúgnia valamelyikünket vagy hagyjon minket szenvedni. Most Hyunjin nem ül mellém, ahogy szokott is, talán a nő jelenléte miatt.

-Ne izgulj, menni fog. Az igazgatóval meg ne törődj.

Nem nézek rá, csak ráhelyezem az ujjaimat a zongorára. Ennyi idő alatt már nagyjából megjegyeztem a hangjegyeket, így szerencsére nem sűrűn kell felnéznem a korrákra, hiszen, ha ezt teszem tökéletesen látom, amint a tanárom engem néz. A szemeiben uralkodó csillogással még most is teljesen megbabonázna.

-Ügyes vagy. - szólal meg, amikor leveszem az ujjaimat a zongoráról. Tudom, hogy izgulsz. Az igazgató miatt?

-Minden miatt. Az igazgatótól is félek, attól is, amit mondani akarsz. - veszem halkabbra a hangomat. - Egyedül, ami miatt örülök, hogy izgulok az a fellépés. Remélem arra a kis időre mindent elfelejtek és vére nem kell folyamatosan azon agyalnom, hogy mikor lesz rosszabb minden.

-Próbálj meg csak a zongorára koncentrálni, minden rendben lesz. - néz szemeimbe. - Beszélnem kell az igazgatóval, várj a többieknél.

Sóhajtva kelek fel a zongora elől, elhaladok barátaim mellett, akikkel csak egy bátorító mosollyal ajándékozzuk meg egymást. Úgy érzem, hogy soha nem fog elkezdődni ez az est, pedig szinte már az összes szülő és további hozzátartózó is itt van, már csak perceken múlik a kezdés, mi miatt egyre jobban izgulok. Meg akarom fogadni a tanácsot és tényleg csak a zongora miatt izgulni, de pont rálátásom nyílik arra, ahogy Hyunjin beszél az igazgatónővel, látom rajta, hogy nem ideges, legalábbis annyira nem, mint múltkor. Ezt talán nagy előjelnek kéne vennem. Mivel a nő megindul a mikrofon felé, hogy köszöntse a vendégeket, tanárom is csatlakozik hármunkhoz. Ahogy elhalad mellettem, hogy mögém ülhessen megcsapja orromat parfümje kellemes illata, ami minden felsőjén ott van és, ami annyira megnyugtat, így nem is élem meg akkora sokknak, hogy én vagyok az első fellépő. Elsőnek lenni mindig nehéz, hiszen akkor még mindenki figyel és kíváncsi, hogy milyen is lesz ez az egész, jobban örülnék annak, ha az utolsók közt lennék, akkor már a tömeg nagy része nem is figyeli az előadást, csak arra koncentrál, hogy minél előbb vége legyen.

Enyhén remegő kezeimet ráhelyezem a billentyűkre, pont úgy, mint nemrégiben és egy mély levegőt véve nyomom le az első hangot. Átadom magam az érzésnek, ami körülölel engem, újra beléphetek az ismerős, mégis idegen világba, minek falai eddig omladoztak. Ugyanezt az érzést kerestem már egészen régóta, mikor zongora elé ülök, azt, mikor elfelejtem még azt is, hogy zongora előtt ülök és csak a békére tudok gondolni, mi lelkem mélyén terjeng folyamatosan erősödve, ahogy haladok a dallal. Újra rátaláltam erre a világra, amit emiatt csak jobban tudok becsülni, hiszen tudom mér milyen, ha a zene iránti érdeklődésem is alább hagy. Fájdalmas. Boldog ez a dal, amit éppen megszólaltatok a billentyűkön keresztül, mégis hagy maga után egy keserű érzést, ami a csontig hatol, megmutatva azt, hogy hiába is vagyok pillanatnyilag gondtalan, ha ennek vége, vár rám még bőven olyan dolog, ami miatt nem tudok teljesen önfeledt maradni. Bárki, aki figyel is arra, ahogy játszom, észreveheti, hogy nem csak átélem a szerző akkori érzelmi világát, hanem el is rejtem egy csalfa álarc mögé, hamis boldogságot adva a dalnak, miközben belül darabokra esik, pont úgy, ahogy a sajt világom is elkezdte ezt. Ahogy megállnak az ujjaim a billentyűkön és fel is nézek a tapsvihar közepette, rájövök, hogy nem rontottam el egyszer sem és még csak nem is siettem. Büszkén megyek el a lépcső melletti kis helyre, ahol majd a többieket is várhatom, ha végeztek. Utánam következik Minho, akit Chan követ, így már mind a hárman egy helyen ülhetünk.

-Figyelem, helyes pasi bámul téged. - hajol hozzám Chan. - Tudod már mit akar mondani?

-Nem, még nem mondta meg. - rázom a fejemet az előadást figyelve, nem akarok Hyunjinre nézni akkor, mikor az igazgató is láthatja. - Majd a fellépés után, ami még egy óra. De nem is akarok arra gondolni, mert rosszabb lesz.

Óvatosan pillantok a beszélgetés tárgyára, amíg az igazgató a következő fellépőt szólítja. Szinte látom rajta, hogy ő is ugyanannyira várja ennek a végét, akárcsak én, próbálom kitalálni, vajon mit mondhatna, de csak mosolyogva jelzi, hogy figyeljek tovább az előadókra. Gonosz egy ember, hogy nem mondja meg mégis miről beszélt az igazgatóval. Rengeteg kérdésem lenne hozzá.

-Azért, ha mégis el akarna vinni téged valahova messzire, búcsúzz el tőlünk. - csap egy picit combomra Minho. - Mert, ha nem megkeresünk és megverünk.

-Vagy csak vigyél magatokkal minket. Mi meg visszük a lányokat. - mutat a szemben ülőkhöz. - Az első nőnemű lények, akik hajlandóak tovább is haladni velünk, nem csak lelki szemetesládának használnak.

-Már csak nagyon kicsi idő kell és egyikünk sem marad szingli. Ilyen sem volt még.

-Minho, lehet, hogy ti nem, de én az maradok még egy ideig.

-Dehogy maradsz. - karol át Chan. - Pár óra és újra együtt lesztek. Majd halkan legyél, a zene nem olyan hangos, hogy elnyomja a hangodat.

Halkan nevetek fel erre a kijelentésre. Kicsit olyan érzésem van, mintha megint mindent csak én nem tudnék. Mivel az egyik lány végzett a zongorával, én s hátra ülök hozzá, hogy a tanárunk könnyebben megtaláljon bennünket, amint végzett a most soron követező utolsó diák is. Nagyon remélem, hogy csak annak a végét akarja megvárni, amíg a diákjai végeznek és nem az egész rendezvény végét, mert az valóban órákig tartana, én meg már most alig férek a bőrömbe, pedig nem rég kezdtük csak el. Mosolyogva tapsolok, ahogy a másik lány is megjelenik, mögötte pedig Hyunjin sétál felénk. Hang nélkül kelünk fel a helyünkről és a büfé felé együnk, ahol zavartalanul tud velünk beszélgetni. Úgy, mint múltkor, most is ad egy - egy szál virágot a lányoknak.

-Most is ügyesek voltatok. - mosolyog. - Kár, hogy ez volt az utolsó fellépésem veletek.

-Miért? - előznek meg a kérdéssel.

-Felmondtam. - mondja megkönnyebbülten. - Több okból is. Az egyik, hogy a fizetés tényleg borzalmas itt. A fontosabb okom az a párom. Így sokkal könnyebben lehetek vele együtt.

-A párja? - csillan fel az egyik lány szeme. - Akkor ez az övé lesz? - mutat a csokor virágra.

Amikor Hyunjin bólint, mind a ketten lopva rám pillantanak, amit nem tudtam nem észre venni, de most valahogy más köt le. Nem törődve azzal, hogy mennyire adok nekik igazat gyorsan sarkon fordulok és a tömeg mögött elsietek a távolabbi lépcső felé, mögöttem tanárommal. Minél előbb fel akarok érni a zongora terembe. Meg akarom halhatni a magyarázatát, mert jelenleg nagy értetlenség vesz engem körül.