Melody - Hyunlix(BEFEJEZETT)

38.rész

Több okból kifolyólag nem szeretnék felmenni oda és zongora elé ülni. Soha nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom érezni,de nem akarok zongorázni, jelenleg vissza szeretnék húzódni a saját világomba, ahol bátran vágyakozhatok Hyunjin és a csókjai után, mert ott nem zavarna meg senki. Nem tudom, hogy miről beszélgettek ott fent a zsarolómmal, de a nap további részében el került engem, sőt rám sem nézett, ami miatt külön hálás vagyok nekik. Emiatt az egy dolog miatt megyek fel a lépcsőkön valamivel lelkesebben, mint amúgy. Félek, hogy mi vár rám és nem attól, hogy mi nem történne, hanem attól, ami történhet. Tudom saját magamról, hogy gyenge vagyok, ha még egyszer ugyanez történne, nem tudnám megállítani magamat. Kérdés, hogy akarnám - e megállítani érzelmeim hullámát. Nem, valószínűleg hagynám, hogy elsodorjon az édes csapda, mikbe az ajkai vonznának engem. Önként vetném bele magam, csak azért, hogy újra érezhessem. Valamennyire megnyugodom, azt látva, hogy vágyakozásom tárgya jelenleg az egyik lánynak magyaráz valami a darabról, így a kínosnak mondható köszönést megúszom és elfoglalhatom magam a kis sarokban, amíg őket nézem. Nem néz rám egyáltalán, mégsem hagyja, hogy elfelejtsem a pár órája történt dolgot, még most is előttem van, az ahogy rám néz, elsötétült tekintetében a vágy csillogásával. Meleg leheletének érzése a bőrömön. Azon kapom magam, hogy ujjaimat végig simítom ajkaimon, mi miatt vörösödve rejtem asztal alá kezemet. Most komolyan Hyunjinről álmodoztam, miközben nekem háttal ül? Egyre nagyobb gondjaim vannak. Újra feléjük fordítom a fejemet, ha még a zongora előtt ülnének, érdeklődve vezetem végig tekintetem a szobán, kissé meg is ijedek, ahogy észreveszem, hogy mellettem ül. Talán többet is fantáziáltam róla, mint kellett volna.

-Fura, hogy akkor is itt vagyok, ha nincs zongora órám. - vetek fel egy témát, hogy ne legyen ennél is kínosabb a helyzet.

-Egy csomószor voltál már akkor is itt, mikor nem órát tartottam.

-Tudod, hogy hogyan értem. - sóhajtom.

-Te is tudod, hogy én hogyan értem. - vonja fel szemöldökét. - Nem kell aggódnod, elég, ha egyszer eljátszod helyesen és szabad vagy. Nem fenyegetlek meg, hogy megcsókollak, ha elrontod.

Életem legjobb fenyegetése. Ha ez lenne a tét, szerintem sose tanulnék meg egy darabot sem rendesen. Alig látható mosollyal ülök le mellé a kis székre, talán még direkt közelebb is, mint kéne, mintha direkt be akarnám vonzani azt, hogy ő is akarjon engem. Azt akarom, hogy kezdeményezze a csókot, mert akkor nem állok le. Ahhoz meg nincs elég bátorságom, hogy én kezdjem el. Eleinte velem együtt zongorázik, hogy ne siessek ennyire, bár nem igen tehetek róla. Egy zenész azt játssza mindig, amit a szíve diktál. Jelenleg elég zavaros, szóval nem is annyira csoda, hogy sietnek. Ahogy elkalandozom szinte azonnal elrontom.

-Látod, most bánom, hogy nem fenyegettél meg. - sóhajtom mosolyogva. - Meg kéne csókolnod.

-Kifejezetten bánom én is, hogy nem fenyegettelek meg.

Épp csak egy kicsit mozdítja meg ajkait, de az is elég arra, hogy oda vonzza a tekintetemet. Minden perccel, amit ebben a tapintható feszültségben töltünk, rosszabb lesz. Mindig egyre jobban egy olyan felé, amit nem is tehetnénk meg. Bár nekem nem lenne utána bűntudatom, hogy átléptem egy határt. Menekül, látom rajta. Most az egyszer ő fut és én tehetetlenül nézem, ahogy távolabb kerül. Megköszörüli a torkát, ahogy a kotta felé biccent, jelezve, hogy folytassam. Lehunyom a szemem, mikor megszólalnak az első hangok, hosszú idő után most először érzem azt, hogy sikerült belépnem ennek az ismerős és idegen világ kapuján, szokatlan érzés, ahogy újra elfelejteti velem a bajokat a zene és nem vágja a csúf igazságot az arcomba, itt van velem és körülvesz. Talán azért, mert most először el akarom felejteni a gondot és tényleg átadni magam a zenének. Hagyja, hogy egyedül lebegjek és erre a kis időre is megnyugodjak, hogy utána vad zuhanásba kezdjek, amint a dal végére érek.

-Látod, nem is olyan nehéz lassan eljátszani. - egyedül Hyunjin hangja hoz vissza a valóságba teljes mértékben. - Hiba nélkül eljátszottad, szóval kész vagy. Mehetsz, ha szeretnél.

-Biztos? - kérdezem, bár nem tudom, hogy milyen választ várok tőle, vagy milyen tettet. De tudom, hogy akarok tőle valamit. Bármit.

-Igen. - válaszolja bizonytalanul. - Miért? Félsz, hogy valami történik, ha kimész?

-Talán attól félek, hogy nem történik semmi. - pillantok le ajkaira.

Én is menekülök. Észre vettem, hogy én is menekülök, csak nem éppen tőle, hanem hozzá. Sem ő, sem én nem mondunk semmit sem, nézzük egymást, hátha valaki kimondja azt, ami véget vet ennek. Ahogy ő is ajkaimra néz, szemei megvillannak, tudom, hogy meg akar csókolni. Én is azt akarom, hogy megcsókoljon, szemeimmel kérlelem, szinte könyörgök azért, hogy közelebb hajoljon és végre ledöntsük a határokat. Ki tudja menyire mennénk el, lehet csak a fal egy részét döntenénk romba vagy az egészet megsemmisítenénk. Nyugodtnak látszom, pedig nem vagyok az, minden izmom megfeszült, szúró módon forrósodik fel minden porcikám, szívem is szinte torkomban dobog, ahogy közelebb hajol hozzám. Egy centi volt ez, vagy még csak annyi sem, de már ez is elérte azt, hogy lefagyjak, még mindig veszélyes vizeken evezünk, mégis bele akarom vetni magam és ő is, mert még közelebb hajol hozzám, látva, hogy egy cseppet sem bánom, sőt várom a további közeledését. Semmit sem akarok jobban ebben a pillanatban, mint a csókjait. Olyan közel van, hogy érzem leheletét arcomon, mégsem mozdulok meg. Valahol tudom, hogy nem kéne rontanom a helyzeten, mert az iskolában vagyunk, olyan időben, ahol még bármelyik diák bejöhet. Fenébe azzal, hogy a vágy ennyire el tudja ködösíteni az emberi elmét, gondolkodnunk kéne, nemet mondani a másiknak és haza menni, majd várni, mikor már ezt meg is tehetjük. Nem pedig elkalandozni a másik ajkainak ívén.

-Hyunjin. - suttogom nagyon halkan, olyannyira, hogy az sem biztos, egyáltalán megszólaltam - e.

Alig merek megszólalni, nehogy mind a kettőnkben tudatosítsam azt, hogy hülyék vagyunk. Nincs erre jobb szó, eleinte is azok voltunk, pont ezért kerültünk ebbe a helyzetbe. Mikor nyilvánvaló, hogy akarjuk a másikat, mégis meg kell állnunk.

-Igazad van. - hajtja le a fejét.

Nem is mondtam szinte semmit sem. Most már bánom, hogy még ennyit is kiejtettem a számon. Nem kellett volna, mikor már egészen közel voltunk ahhoz, hogy ledőljön az a bizonyos határ. Ha nem is önként, hát a saját kezünk által. Ez az egész helyzet olyan, mint egy kalitkába zárt madár, repülne ő, de nem hagyják neki. Szeretnénk mi, de nem hagyják nekünk.

-Tudom, hogy mit akarsz mondani. - néz rám. - Hogy nem kéne. - valójában fogalmam sincs mit akarok neki mondani, de csak bólintok.

-Talán. - vonok vállat. - Ez az iskola. - hátha sikerül felfognunk az esetleges lebukásunk súlyát.

-Igen. - ért velem egyet. - Diákok is bejöhetnek, vagy valaki más. Aki rosszabb.

-Az igazgató. - teszem hozzá. - Ő a legrosszabb.

Az egész iskolai személyzetet felsorolhatnánk, akkor sem verné ki a fejemből azt, hogy meg akarom csókolni őt. Végleg elgyengülök a tekintetétől, mivel végig néz rajtam. Fenébe azzal, hogy mit tehetünk meg jelen pillanatban vagy mit nem, képtelen vagyok ellenállni ennek a nyomásnak. Nem is tudom, hogy ki a határozottabb, annyi biztos, hogy rátalálunk egymás ajkaira. Rettenetesen sok hamis hang szólal meg a zongorából, ahogy rátámaszkodom, hogy ne döntsön le a székről hevességével. A tarkómnál fogva húz magához, ahogy határozottabban mozgatja puha ajkait, kicsit sem finomkodik, már majdnem fáj, ahogy ajkait az enyémre tapasztja, de egyáltalán nem zavar, sőt tetszik is és osztozkodom örömében. Minden érzés, amire vágytam felerősödik bennem és a csók is, ami egyre szenvedélyesebbé válik, mintha csak most kóstoltunk volna bele igazán a jóba. Ez a csók nem az édes egymásra találásról szól, sokkal inkább a vágy vezérelte robbanástól, mitől felhevül a bőröm és mindig többért könyörgök, egyáltalán nem hagyja, hogy elváljak ettől az érzéstől. Egy pillanatra váll el tőle, ahogy levegő után kap, hogy a szemeimbe nézzen, ezáltal tudatosítva mind a kettőnkben, hogy megtettük, nincs kiút, de nem is akarok innen elmenni. A puha székre térdelek fel és hagyom, hogy az ölébe húzzon, miközben hajába túrva vonom magamhoz újra, majd a helyéről felállva sétál el velem az asztalig. Nem csak átléptük azt a határt, amit nem szabadott volna, szabályosan felrobbantottuk a falait, ahogy hagytuk, hogy átvegyék az érzéseik az irányítást és ne engedjenek megállni minket. Talán minden egyes hevesebbre vált csókkal megyünk egy újabb szakadék felé, de nem akarok megállni, élvezem ezt az édes megsemmisülést. Talán tényleg így okozzuk az igazi vesztünket.