Melody - Hyunlix(BEFEJEZETT)

39.rész

Hyunjin nagy lendülettel fogja meg a széket és a kilincs alá helyezi, hogy a legnagyobb véletlenséggel se tudjon valaki ide benyitni. Azóta nem is szóltunk semmit sem, mert tudom, érzem, hogy akkor mindennek vége lesz, a beszéd túl hangos ahhoz, hogy észhez térítsen mind a kettőnket és én jelenleg nem akarok ésszerűen gondolkodni. De, ahogy látom ő sem, két nagyobb lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot, hogy újra ajkaimra hajoljon. Vajon, ő tudatában van annak, hogy még mindig az iskolában vagyunk? Mert én egyre jobban hagyom figyelmen kívül ezt a nagyon is fontos tényezőt, főleg úgy, hogy már az igazgató így is figyelt minket. A csípőmbe markolva húz jobban az asztal széléhez, teljesen elfelejtetve velem azt, hogy miért is kéne aggódnunk. Pedig jobban tennénk, hogyha nem sodornánk a másikat a szakadék széléhez, ahol nincs más választás, mint ugrani. Bele vetni magunkat a biztos halálba. A tenyerébe hajtom a fejemet, ahogy szája rátér a nyakamra, erősen harapok ajkamba, vissza fogva magam. Szerencsére egy részem még mindig nem felejtette el, hogy egy asztalon ülök a zongora terembe, de Hyunjin keze, amivel belső combomat masszírozza, teljesen feladata a harcot. Keze után kapok, bármennyire is utálom magam és azt a bizonyos vörös lámpát, ami figyelmeztet, később még hálás is lehetek neki. Szemeibe csalódottság tükröződik és értetlenség, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy mi miatt csináltam. Még mindig nem szólalunk meg, tartunk attól, ha megszólalunk még súlyosabb következményei lehetnek.

-Ezt elrontottuk. - támasztja homlokát enyémnek.

Hirtelen nevetek fel, el sem akarom hinni, hogy tényleg ezt csináltunk, főleg az iskolában. Hyunjin értetlenül néz rám, de azért látom a szemein, hogy visszatartja mosolyát, végül pedig enged neki.

-Egy dolgunk lenne, hogy ne csináljuk ezt. - karolom át a nyakát. - Mi meg pont azt csináltuk, pedig tényleg csak ez az egy dolgunk lenne.

-Úgy tűnik ez nekünk kifejezetten nehéz feladat. - dönti oldalra a fejét. - Képzeld, ha valami nehezebb feladatot kapnánk, kész katasztrófa lenne. A végén az egyik folyosón esnék neked, bár lehet, hogy onnantól kezdve sehol sem fognak alkalmazni tanárként, de megérné.

-Szerinted megérné? - nevetek fel hitetlenkedve.

-Ha utána örök hűséget fogadsz, igen.

Lábaimat dereka köré kulcsolom, hogy még ennél is közelebb tudhassam magamhoz. Tényleg igaz, hogy az ember folyton azt akarja, amit nem lehet és bármit megtenne azért, hogy az a bizonyos dolog ott legyen nála. Mellkasára hajtom a fejemet és hagyom, hogy a hátamat simogassa, ez már nagyon hiányzott, ötletem sincs arra, hogy azt az egy évet hogyan fogom tudni kibírni, főleg akkor, ha még más tanárhoz is megyek.

-A fellépés után megyek másik tanárhoz. - nézek fel rá. - Nem kell attól félni, hogy lekaplak.

-Az ünnepség után mindenféleképp más tanárod lesz. - simít hajamba. - Vagyis nagyon remélem. És hidd el, nem félek attól, hogy lekapsz, sőt örülök is neki.

Mosolyogva hajolok közelebb hozzá, hogy érezhessen ajkait. Úgy vagyok vele, hogyha már átléptük a határt, akkor nem fogom itt ennyiben hagyni és kihasználom egészen addig a helyzetet, ameddig csak ki nem lépek innen. Bárcsak itt maradhatnánk bezárva. Fenekemre fogva tesz jobban az asztal szélére és óvatosan dönt el rajta, ahogy rátér nyakam újbóli kényeztetésére. Egyik kezét a pólóm alá vezetve tornázza feljebb az anyagot, pontosan addig a pillanatig tudom ezt élvezni, amíg valaki le nem nyomja a kilincset, legalábbis igen erősen próbálkozik vele. Mind a ketten oda kapjuk a fejünket, magamban még hálát is adok Hyunjinnek, amiért volt annyi eszre, hogy azt a széket oda állítsa az útba, tanulva a múltkori esetből. Sóhajtva ülök fel az asztalon és lecsúszok róla, annyira halkan, mintha itt sem lennék. A néhány sikertelen próbálkozás után abba is marad a kilincs feszegetése, de pont addig szórakozott ezzel, amíg tényleg nem tudatosítottam magamba, hogy nem szabadna ezt csinálnunk, bármennyire is akarjuk. Azzal nem sokra megyünk, ha csak akarjuk a dolgokat. Gyorsan pakolom össze az a kevés kis cuccomat is, tudom, hogy ő is rájött, hülyék vagyunk, mert nem próbál meg megállítani, hanem csak elveszi a széket az útból, hogy ki tudjak menni.

-Az ünnepség után szeretnék majd veled beszélni. - állja utamat. - Vagyis nagyon remélem, hogy sikerül veled beszélnem arról, amiről szeretnék is. - nyom egy puszit a fejem tetejére.

Bólogatva lépek ki az ajtón, hiába faggatnám arról, hogy mit szeretne velem közölni, nem fogja megmondani. Csak találgatni tudnék, de az meg nem szeretném, mert a végén olyan dolgokat is kitalálok, amit nem lenne szabad és csak pofára esnék a végén. Csatlakozok a többiekhez az iskola előtt, akik engem vártak, hiába mondtam nekik menjenek haza, szerintem minden részletet akarnak tudni.

-Felix, nem azért kérdezem ezt, hogy idegesítselek... - kezdi Minho. - Deee téged támadott le Hyunjin, vagy te őt? Mert valami volt, mert úgy nézel ki, mint, akit majdnem...

-Csak azért, hogy pontosítsak, piros a nyakad. Talán nem egy szúnyograj üldözött egésze eddig. - teszi hozz Chan folyamatosan nevetve.

-Egy kicsit gyenge természet vagyok. - vallom be, hiszen kár lenne tagadni. - Fogalmam sincs mi lett volna, ha nem támasztja ki az ajtót, mert valaki majdnem bejött, talán a takarító. Mindegy, a fellépésem után már nem kell ettől tartanunk, úgyis egy nő fog engem tanítani. Remélem lesz olyan normális, mint Hyunjin. Meg érdekel, hogy mit akar nekem mondani utána, többször is említette már, de semmi konkrétat nem mondott még.

-Ha ugyanolyan normális lenne, előbb vagy utóbb neki is az ágyában kötnél ki.

Csak a szememet forgatom Chan beszólására, nem pont ilyen értelemeben értettem a kedvességet. Mind a hárman lefordulunk a metró irányába, hogy felszállhassunk rá, de ehelyett csak tovább cipelnek, közölve, hogy a későbbivel megyünk haza. Értetlenül nézek rájuk, hiszen nem igen értem, hogy mit szeretnének tőle, hiába nézek így rám.

- Mondj el mindent arról a seggfejről, azt hittem szaktanárit kapok miatta, szóval beszélj. - áll meg előttem Chan.

-Hiába mondtam el neki, amit tudok.

-Erről igazából többet nem tudok mondani, mint már mondtam. - vonom fel szemöldökömet. - Az ő anyja látott minket, úgy döntött, hogy megzsarol azzal, hogy mindenkinek elmondja. Ennyi. De nem érdekel, mondja el, ha annyira akarja, sokáig már úgy sem lesz a tanárom. - vonok vállat. - Elmondani meg azért nem mondtam, mert akkor más kötött le. Tényleg, neked mit mondott?

-Semmit, velem nem igazán beszélt, csak azzal a seggfejjel. Rákérdezni, meg nem kérdeztem rá. De ideges volt ő is, nyilván, hisz bántották a pasiját.

-Nem járunk. - sóhajtom teljesen lemondóan. - Még. Talán kérdezd meg egy év múlva, mikor már nem a gimiben leszünk.

Igazából nem tudom, hogy miképp tudnám jellemzeni a kapcsolatunkat. Nem járunk, de egy kicsit mégis olyan, mintha azt tennénk vagy legalábbis nem akarjuk tudatosítani magunkban, hogy tényleg nem járunk. Szerencsére gyorsan jön a következő járat, így nem kell tovább állnom barátaim faggatását arról, hogy még miket mondott nekem, valamiért nem akarták elhinni azt, hogy ennél több dolog nem igazán volt. Egy olyan helyet választunk, ahol nagyjából együtt tudnunk maradni mind a hárman, így nem kell csomó emberen keresztül át beszélgetnünk.

-Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mivel áll elő Hyunjin. - fordul hátra Chan. - Lehet el akar rabolni téged, hogy egy új életet kezdjetek egy másik országban.

-Chan, nem körözik az embert, hogy menekülni kelljen. - nevet fel Minho. - Csak egy tanár, nem bűnöző. Meg nem lenne az elrablás, ha Lix önként és dalolva menne vele, bármerre is akarná vinni őt.

-Azért nem hiszem. Lenne pár kérdésem hozzá, de utána biztos, hogy önként mennék vele. Az sem zavarna, ha másik kontinense akarna vinni, csak legyen velem. - vonok vállat. - És én is nagyon kíváncsi vagyok. Jiwoon is azt mondta, hogy tervez valami, de se Hyunjin, sem pedig ő nem akarja velem azt megosztani, hogy mit. Akkor sem, ha érintett vagyok.

Olyan mintha csak évek múltán jönne el az a nap, pedig néhány nap és itt is lesz. Már nem is amiatt izgulok, hogy rengeteg ember előtt kell fellépnem, nem is jutott eddig ez eszembe, mindvégig arra koncentráltam, hogy vajon mit szeretne mondani. És az, hogy látom rajta a bizakodás jelét, engem is arra késztet, hogy bizakodjak a jó hírre várva. Lehet, hogy így jobb is, így nem élem bele magam abba, amit tervez, így ha rossz hírt mondna, talán nem küldene annyira padlóra, mint az, hogy abban reménykedjek, hogy össze jöhetünk és közbe lecsapják ezt az ábrándot. Egy kicsit még mindig azt érzem, hogy beleszaladtunk a vesztünkbe.