Melody - Hyunlix(BEFEJEZETT)

33.rész

Tagadásba burkolóztam. Nagyon ragaszkodom ahhoz, hogy elfelejtsek mindent, ne is vegyek róla tudomást és úgy csináljak, mintha ez az egész nem lenne ennyire valódi. Mind a ketten az ágyon fekszünk, egymással szemben és csak nézzük a másikat, nem is azért, hogy elvesszünk az arca apró és tökéletes részeibe, hanem, hogy néma búcsút vegyünk egymástól. Nem tudom, hogy hányszor kéne még ezt megismételni, hogy valóban tudatosítsam, itt a vége, ennyi volt, kiélveztem, amíg tartott és ne ragaszkodjak ennyire valakihez, mert abból csak baj és sérülés lesz. Mégis ahelyett, hogy elmennék haza, a szobám mélyébe és úgy csinálnék, mintha minden rendben lenne, csak közelebb csúszok hozzá, majd a mellkasára hajtom a fejemet. Veszedelmes játszma ez, ha nem véglegesítjük folyton egymásra fogunk találni akaratlanul is. Ujjaimat végigvezetem arcán, mire lehunyja szemeit, mosolyogva folytatom utamat szájáig, pár pillanatig habozok, nem feltétlenül lenne jó ötlet mindent szinte elölről kezdeni, de végül közelebb hajolok hozzá. Lassan teszem ajkaimat ajkaira, keserédes minden tett, érzem, hogy meglepődik tettemen, de ő is lassan mozgósítani kezdi magát. Hajamba túrva fordít maga alá, végül pedig arcomon állapodik meg a keze, majd csuklóra fogva ad egy puszit ujjaimra.

-Elfelejtettem vissza adni. - mutatom fel a gyűrűt. - Bocsánat.

-Maradjon nálad. - suttogja ajkaimra. - Legyen párja az enyémnek, remélem még szükséged lesz rá, nagyon bízom ebben.

-Addig biztos nem, amíg egy suliban vagyunk és bőven kell egy év, ahhoz, hogy érettségizzek.

-Akkor várok egy évet, többet is, ha kell. Szóval tartsd meg, ez a tiéd. - simít végig az arcomon. - Nem fogom feladni a kapcsolatunkat, nem törődöm ebbe bele. Most egy kicsit várnunk kell, csak egy kicsit. - ad egy puszit a homlokomra.

Egyelőre nincs több csók vagy ölelés, amivel tudatjuk a másikkal szerelemünket. Némán bólogatok és felülve adunk a másiknak egy tényleges utolsó csókot, ígérve, hogy még vissza fogunk találni a másik szívéhez, szavak nélkül kérem őt, hogy ez idő alatt ne szeressen másba. Már így is sok idő eltelt, míg itt voltam, lassan haza kéne mennem, de semmi sem vesz rá, hogy egyáltalán megmozduljak. Sóhajtva kelek fel az ágyról, hogy magára hagyjam a sötét gondolatokkal és, hogy én is ugyanilyen helyre térjek vissza.

-Még beszélünk. - fordulok vissza az ajtóban. - A zongora miatt.

-A zongora miatt. - ismétli meg bólogatva. - Vigyázz az úton.

A hűvös levegő és a rengeteg sírás eléri azt, hogy egy kicsit is álmos legyek, így sietek haza, hogy ugyanolyan halkan osonjak be, mint ahogy kijöttem az ablakon. Legalább csak pár órát tudjak aludni, mielőtt megszólal az ébresztő, hogy az iskolába kényszerítsen. Amint becsukom a szemem nincs erőm tovább mozogni, az sem érdekel, hogy utcai ruhában vagyok még, csak annyit akarok, hogy legalább álmaimban jobb és boldogabb világba csöppenjek.

Másnap reggel nagyon fájdalmasan kelek fel, lüktet a fejem és ég a szemem is, amit a temérdek mennyiségű szipogásnak tudok be. A reggelimet csak bevágom a táskába és elindulok a metró felé, imádkozva azért, hogy ne egy időben menjünk, bár tudom, hogy elkerülhetetlen, hiszen eddig mindig közös volt az út az iskolába és haza is. Nem a szokásos helyemet választom, sőt annak a környékét sem, minél messzebb ülök attól a helytől, ahol látni tudom Hyunjint. Még azt is hagyom, hogy a tömeg tehetetlenül sodorjon beljebb és beljebb, amíg az egyik ajtónál meg nem tudok állni. Sajnos így is látom, ahogy felszáll a szokásos helyén, ajkaimba harapok, hogy megállítsam saját kiborulásomat és inkább a telefonomnak szentelem a figyelmemet. Amint beáll a helyére a tömeg kisodor az ajtón, nem hagyva azt sem, hogy egy levegő vételnyi időm legyen, ellöködnek jó messze a metrótól. Kissé félre állok, hogy a többiek elmenjenek és ő is, egyedül akarok a lépcsőn felmenni. Érzem, hogy valaki néz, emiatt hátra kapom a fejemet és a távolban összeakad a tekintetem vele. Szóval ő is azt a módszert próbálja követni mint én. Tudom, hogy elindulna felém, hiszen látom rajta, emiatt minden erőmet összeszedve elindulok a lépcsőhöz, hogy minél előbb felérjek, ahol a többiek rám várnak. Ha újra megvárom azt, hogy több történjen köztünk, mint egy egyszerű tanár - diák kapcsolat, sokkal nehezebb lesz elengedni erre a kis időre is.