Melody - Hyunlix(BEFEJEZETT)

3.rész

Nem tudom eldönteni, hogy mennyire normális dolog az, ha egész nap ájulás közeli állapotban vagyok, csak amiatt, mert közelebb van hozzám, mint általában szoktam, a végső döfést akkor adta meg, amikor még velem is akart haza menni. Csak akkor állunk meg, amikor a lámpa pirosra vált, aminek most örülök, mivel eddig eléggé sietett, hogy időben elérje a járatot. Majdnem felsikítok, amikor a hátamra teszi a tenyerét, mozgásra biztatva engem, amint megindul a körülöttünk lévő tömeg, szinte perzselő, ahogy hozzám ér, pedig csak azért teszi, hogy ne sodródjak el mellőle. Szerintem előbb nézne az öccsének vagy a fogadott fiának, mintsem a potenciális társnak, ami eléggé hervasztó rám nézve. Szerencsére időben elérjük járatunkat, igaz még így is fel kell magunkat préselni, majd két ember között próbáljuk átverekedni magunkat, akik nem hajlandóak egy lépést is arrébb menni. Jobban összehúzom magam, mikor leül mellém, ez most még szokatlanabb, mint amikor zongoráztam, ott el tudtam terelni a figyelmemet, most meg csak azzal tudom, hogy az ujjait bámulom, amivel a térdein dobol. Még a kezei is vonzóak, ilyen létezik egyáltalán? A térdemre csúsztatja a kezét, még a szorítását is érzem, rendben, ez megfelelő pillanat arra, hogy sikítva essek össze?

-Könnyebb volt úgy, hogy együtt játszottuk el?

Olyan hirtelen jön a kérdés, hogy fel sem fogom, főleg azért nem, mert túl közel van, hogy még a tömeg ellenére is hallani tudjam. Vajon tudja, hogy nagyon remeg a kezem a közelségétől, azt, hogy mindenem beleremeg csupán az illatától? Akár még a tekintetében is el tudok veszni, bármeddig el tudnám őt nézni. Remélem nem látszik az rajtam, hogy meg akarom csókolni, kifejezetten vágyom arra, hogy megcsókoljon, túl hívogatóak az ajkai ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Alig láthatóan szorítom össze számat, ki akarom űzni ezt a gondolatot a fejemből, hiszen még nem válaszoltam neki, csak csodálkoztam benne.

-Sokkal jobb volt. - nyögöm végül nehezen. - Köszi.

-Ez a munkám. - veszi el kezét térdemről. - Otthon tudsz gyakorolni?

-Nem. - rázom a fejemet. - Csak a suliban szoktam, a zongorát kicsit drágán adják.

A mosolya hirtelen szélesedik ki, mintha valamire rájött volna és megoldást talált ki az őt foglalkoztató kérdésre. Látom rajta, hogy szeretne nekem valamit mondani, ebben az akadályozza meg, hogy egy férfi elég erősen neki ütközik, ami főleg annak köszönhető, hogy rengetegen vannak ezen a metrón. Megszeppenve nézem, ahogy hatalmas mosollyal köszöntik egymást, ahogy rájönnek, ismerik egymást. Nem is figyelek a beszélgetésükre, főleg azért nem, mert nem kifejezetten szimpatikus az ember, sőt ellenszenves is volt, bár nem tudom miért. Most, hogy a srác már mellém is ül, minden eddigi kellemes érzés elszáll belőlem, mintha soha nem is létezett volna. Önkéntelenül is közelebb húzódok Hyunjinhez, nem tetszik, ahogy engem néz, tenyérbemászó.

-Szia. - dönti oldalra a fejét, mire óvatosan biccentek egyet. - Szóval te ilyen csendes vagy.

-És kiskorú.

Szinte rajtam fekszik, ahogy a barátjához hajol. Megrökönyödve bámulok előre, figyelmen kívül szeretném hagyni, hogy egész felső testével engem érint, ilyen közelről még a haja is csikizi az orromat. Csak emiatt örülök annak, hogy ez a másik srác ennyire rámenős, esélyt ad arra, hogy közel legyek Hyunjinhez, szó szerint közel. Olyannyira, hogy szerintem még a szívem heves dobogását is érzi. A másik férfi csak unottan néz vissza figyelmeztetőjére, szerintem nem éppen érdekli, hogy nem rám kéne kivetni a hálóját.

-Én húsz vagyok, az éppen csak nagykorú. Te hány éves vagy? - pillant rá. - Hogy hívnak?

-Tizenhét vagyok. - válaszolom szűkszavúan és látom rajta, hogy nem kifejezetten elégszik meg csak ennyivel. - Felixnek hívnak.