Melody - Hyunlix(BEFEJEZETT)

14.rész

Sokszor nem tudom eldönteni, hogy mit szeretnék és ez kifejezetten igaz, ha a mellettem ülőről van szó. Egyszerre akarok tőle mindent és semmit, azt akarom, hogy magamra hagyjon, de közben az is jó lenne, ha itt maradna. Utálom, hogy elintézte azt, hogy ketten legyünk, de azért tetszik is. Felpofoznám azért, amiért fölényes mosollyal nézeget , de ez is tetszik. Messze el akarom kerülni, hogy ne érezzem azt, amit az udvaron, ugyanakkor remélem, hogy még csinál velem ilyeneket. Ha a szerelem ilyen, amikor ennyire megzavarodik az ember, akkor én valóban beleszerettem. Próbálok arra koncentrálni, hogy megjegyezzem az új darabot, amit a fejembe akar tuszkolni minden áron, de folyamatosan elvétem, még azt is, amit előtte könnyen megjegyeztem. Szerintem Hyunjin számára is teljesen egyértelmű, hogy gondolatban teljesen máshol járok és nem a zongorára koncentrálok. Azt is képes elérni, hogy rá gondoljak és ne a zenére, pedig eddig semmi nem tudta arról elterelni a figyelmemet, ez nem tudom, hogy jó vagy éppen rossz. Sóhajtva túrok a hajamba, messzebb ülök tőle, túl közel van ahhoz, hogy ne rá koncentráljak. Tudom, hogy azt kéne gyakorolnom, amit a tanár mondd, főleg, hogy itt van mellette, de muszáj valami olyat játszanom, amit biztos tudok és a dallamokkal könnyedén szárnyalhatok. Ez a dal pont annyira dacos, mint jelenleg az én érzelmeim, egy pillanatra sem állnak meg, kifürkészhetetlenek, semmisé tesznek, ugyanakkor felemelnek, olyan világot alkotnak, amibe eddig sose jártam, elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet ide belépni. Most, hogy tudom, félek, rettegek, hogy egyszer kitaszítanak, mégis egyre jobban vetem bele magam. Sokszor tartom a zongorát egy szomorú hangszernek, sokan akkor szólítják meg, ha fájdalmaik vannak, mintha attól tartanának megöli őket, pedig nem. Csak vadul kell játszani rajta. Pont ez a melódia jellemzi kavargó ábrándomat, makacs és gyönyörű, összetartanak, akár a hangok, amiket megszólaltatok.

-Játssz még. - kér meg, amikor megállok. - Kérlek. - néz végig rajtam.

Vágytam már elég sok dologra, olyanokra is, amit soha nem kaphattam meg. Valakire még nem, de egyre jobban kezdem érteni milyen is az, amikor valaki és nem valami után sóvárog az ember. Minél jobban akarom tanáromként látni, annál makacsabban jön elő az emlék, amikor megcsókolt. A szerelem ilyen formában kegyetlen.

-Meg akarom tanulni, amit mutattál. - biccentek a kotta felé. - Csak valamiért nem megy. - húzom el a számat. - Ehhez a szinthez bőven van még mit gyakorolnom, szerintem ez is annyira szenvedős darab lesz, mint az előző.

-Az előbbi dal, amit játszottál nagyon nehéz. - mosolyodik el. - Én ezt tanultam meg nagyon nehezen, túl gyors volt nekem. Ez, amit most veszünk azért nehéz, mert ezzel nem is csinálsz semmit. - mutat a kisujjamra. - Szokd meg, hogy tíz ujjad van, nem nyolc. Amellett, hogy csodáltam, ahogy játszol, azt is figyeltem, hogy te nem akarod használni a kisujjadat. Mi bajod van vele? - nevet fel. - Gyere közelebb.

Derekamnál fogva húz magához közelebb, ettől az embertől még csak menekülni sem tudok, mert van arra ürügye, hogy miért közeledik folyamatosan. Elképedve nézem, ahogy a kezemet megfogva helyezi az ujjaimat a billentyűkre, majd határozottan bólint, jelezve, hogy így a tökéletes és hagyjam is úgy őket, bár nem tudnám megmozdítani a kezemet, mert még mindig azt fogja.

-Így könnyebben fognak menni azok a részek, amikor több hangot kell leütni. - nyomja meg az ujjaimat, hogy hangot adjon ki a zongora. - Nem fognak összekeveredni az ujjaid, ahogy eddig. Próbáld meg így, ha ez sem megy, kitalálunk valami mást. Motivációnak; ahányszor lerontod, megcsókollak. - vonja fel szemöldökét. Ez fenyegetés vagy jutalom?

Elkapom a tekintetemet és inkább a kottát tanulmányozom, remélem nem látja rajtam, hogy mennyire tetszik az ötlet. Amennyi megy, annyit megjegyzek, most kifejezetten figyelnem kell arra, hogy hogyan játszom, kicsit úgy érzem magam, mint, amikor kezdtem a zongorát. Valamivel könnyebb úgy, ahogy Hyunjin mutatta, csak azt kell megszoknom, hogy az összes ujjamat használom. Szinte meghűl bennem a vér, amikor véletlen elrontom a darabot. Legalább tovább jutottam, mint eddig, csak gyakorolnom kell.