Melody - Hyunlix(BEFEJEZETT)

15.rész

Nem tudom, hogy pontosan hogyan kerültem ide és mennyi ideje ülök ezen az asztalon és támaszkodik mellettem Hyunjin, de azt biztosan érzem, hogy az ajkaim kezdenek zsibbadni. A hajába túrok, olyan puha és selymes ujjaim közt, hogy még mindig nehezen hiszem el, hogy ez történik, pedig tisztán érzem, hogy ez valódi. A csókjaiból, amit valamelyikünk mindig újra kezd, a kezétől, amivel ujjaival simogat. Két keze közé fogja az arcomat, ahogy erősebben csókol meg, egészen gyengéd, hagyja, hogy megtaláljam azt, ami nekem is jó, mégis ezekben a csókokban van valami, ami azt érezteti velem; tovább is menne, ha tehetné. Úgy érzem, hogy már csak abba is belehalnék, ha el kéne szakadnom az ajkaitól és én ettől akartam magamat megfosztani. Csupán csak annak a hatására sikerül távolodnunk egymástól, hogy a terem ajtaja szabályosan kivágódik, bennem pedig akkor fagy meg a vérem. Nos, most lehet kicsapnak mind a kettőnket vagy felhívják a szüleimet, hogy ők nyírjanak ki, igazából mind a kettő halálhoz vezet. Villámokat szóró tekintettel nézek Chan felé, aki elképedve nézeget minket, nyilván rájött arra, hogy én miért ülök az asztalon, előttem pedig mit csinál a tanárom. Vagy csak a duzzadt szánk árult el mindent.

-Nem láttam semmit. - teszi fel védekezően kezeit. - Főleg azt nem, hogy éppen most száltatok ki egymás szájából, dehogy láttam. De egy jó tanács, ne menjetek emberek közelébe egy ideig, mert maximum a hülye nem veszi észre, hogy fel akartátok falni a másikat. - mosolyog kedvesen.

-Te egy szemtelen kölyök vagy. - rázza a fejét mosolyogva Hyunjin. - Akinek rossz a szeme.

-Ha bárki kérdezi, elhúzódott az óra. - kacsint felém Chan, mire csak szememet forgatom. - Máskor legalább zárjátok be az ajtót, ne nekem kelljen tanítanom téged Hyunjin. Istenem, hogy ezek semmit sem tudnak.

A további magyarázását már nem halljuk, mert folyamatosan távolodik magunkra hagyva minket. Előre érzem, hogy lesz mit mesélnem nekik, biztos vagyok benne, hogy erről már Minho is tud. Lángoló arccal nézek a tanáromra, aki azóta sem ment tőlem távolabb, valamiért egészen boldog vagyok attól, hogy a barátaim előtt nem is leplezi azt, hogy érdeklem őt. Kuncogva fordítja vissza felém a fejét, hüvelyujját végig húzza bizsergő ajkamon, mire lehunyom a szememet, ijesztő, amit művel velem és rémisztő, hogy egyre jobban igényt tartok rá. Igaza lehet barátomnak, túl egyértelmű, hogy a zongora óra csókba fulladt, ismételten. Egyikünk sem mondd semmit sem, talán nekem nem is kell, biztos az arcomra van írva minden egyes gondolatom. Miért mindig az a legédesebb gyümölcs, ami tiltott?

-Megijesztene, ha azt mondanám, hogy nem bánom ezt az egészet? - tűr egy tincset fülem mögé. - Mármint...Gondolkodhattam volna jobban is, de jelenleg úgy érzem, hogy nem megy. Annyira próbáltam megállni.

Annyira szokatlan így látni őt, olyan elveszettnek érzelmei tengerében, akárcsak én. Megrészegít a vágy, nem ő az egyetlen, aki gondolkodásra képtelen. Annyira hajt előre a kíváncsiság az ismeretlen felé, az iránt, hogy mennyire képes elérni azt, hogy akarjam.

-Őszintén, ez kettőnkön múlott. - mosolyodom el. - Még akkor is, ha nem tudom hogyan mondjak nemet egy ilyen csábító ajánlatra, az ismeretlenre és a kíváncsiságra, hogy vajon mit vált ez ki belőlem. - hajolok közelebb hozzá. - A tapasztalat szerzésre.

-Tudod. - nyel egy nagyot. - Bármennyire mondod azt, hogy tapasztalatlan vagy, valamihez mégis értesz. - ad egy puszit a szám szélére. - Ezek után is menekülni fogsz tőlem?

Tulajdonképpen eddig nem tőle menekültem, hanem attól az érzéstől, ami miatta volt. Bármennyire is próbáltam attól megszökni, mindig utolért és végül csak elérte azt, hogy ne ellenkezzek vele és átadjam magam, bár még egy részem mindig azt súgja, hogy meneküljek olyan messzire, ahogy csak tudok, mert ebből lehet még baj, nem is kevés. Talán a józan felemre kéne hallgatni, ami még némi gondolkodásra képes, de hogyan tudnék, amikor itt van előttem azt aki a vágyak szigetére vezet folyamatosan.

-Nem tudom. - felelem halkan. - Az attól függ, hogy mi lesz ennek az egésznek a kimenetele. Vajon mind a ketten gondolkodunk egy jól döntünk vagy teljesen elveszünk?

-Én már elvesztem. - húz le az asztalról. A lábaim még mindig gyengék. - Nem tudom, hogy mi lenne a jó döntés. Majd kitaláljuk, mondjuk akkor, amikor ne a suliban vagyunk, ahol akár egy másik tanár is betoppanhat.

Igaz, hogy semmit sem beszéltünk meg, mégis sokkal többet mondtunk a másiknak, mint legutóbb. Sietve kapkodjuk össze a cuccainkat, ugyanis már javában letelt a zongora óra ideje, lassan talán mások lesznek itt és egyikünk sem szeretné, hogy úgy találjanak ránk, ahogy Chan. A barátaim kitartóan várnak rám az iskola előtt, gondolom minél előbb tudni akarják a részleteket, amit nem szívesen mondanék el nekik. Utálom azt, hogy mindig igazuk van, főleg azt gyűlölöm, hogy folyamatosan saját magam miatt bukom el bárit is fogadok meg. Egészen a metró lejáróig bírják ki azt, hogy ne kezdjenek el faggatni mindenről, ami őket érdekli.

-Hallottam valamit, Lix. - kezdi Minho. - Miért nem mondod már el? Talán leharapta a nyelvedet? Végre virágzik a szerelmi életed, mind a ketten részleteket akarunk. Most azonnal.

Sóhajtva rázom meg a fejemet, igazából nem tudom, hogy hol kéne kezdenem, ez is ugyanolyan hirtelen történt, mint az első csókom. Még úgy is, hogy ez a csók valamit hagyott maga után, egyfajta ígéretet.

-Én még láttam is. - rázza a fejét Chan. - Igaz, nem akartam. Legalább ruhában találtam rájuk, elég trauma volt így is. Legalább a következő szintet ne az iskolában lépjétek meg.

Bosszúsan nézek rá, mindig túl dramatizálja a helyzetet. Gyorsan vágok át a tömegen, hogy a metrón tudhassam magamat, ugyan nem tudom lerázni ezzel a barátaimat, de egy próbát megért.

-Lix, ne hallgass rá. - ül le mellém Minho. - És most mi van köztetek?

-Fogalmam sincs. - rázom a fejemet nevetve. - Nem tudom, egyszerűen csak megtörtént, nem is így terveztem ez az egészet. Igazatok volt, nem tudom figyelmen kívül hagyni, tudom, hogy a lenne a helyes, de nem megy. Nem hagyja. Bárcsak tudnám, hogy mibe keverem magam bele.

-Szerelmes vagy. - csap combon Chan. - Lesz ennél bonyolultabb is a dolog. Egészen addig rendben van a dolog, amíg te is így akarod.

Egyre jobban érzem azt, hogy nem tudom irányítani a körülöttem lévő dolgokat, főleg nem az érzelmeimet. Kavargó gondolatokkal lépek ki az ajtón az embertömegen keresztül. Szükségem van némi levegőre vagy a saját gondolataim hadába fogom belefulladni, nem gondoltam volna soha, hogy egy csók vagy éppen kettő, ennyire fel tudja majd borítani az érzelmeimet.

-És szerintetek normális az, hogy ennyire zavaros az egész? - kérdezem tanácstalanul, égnek emelve tekintetemet. - Úgy értem, hogy az, amit gondolok és az, amit érzek nem ugyanaz. - próbálom magyarázni. - Azt gondolom, hogy nem kéne ilyesmit csinálnom, mert ő felnőtt, emiatt biztos, hogy komolyabb dolgokat akar és nem tudom...hogy én képes lennék ilyesmikre. - piszkálgatom zavaromban ujjaimat, ahogy sétálunk haza. - Viszont azt érzem, hogy szeretném, hogy ilyen legyen velem, mert tetszik az...ahogy...ahogy érzem magam közben. És ez zavar ennyire össze engem.

Egy ideig nem is szólunk semmit sem. Lehet, hogy kicsit értetlenül fogalmaztam meg, ugyan máshogy nem tudnám, mert jelenleg még én sem értem teljesen, az is lehet, hogy addig nem is fogom, amíg oda nem kerülök, ami lehet nem is fog eljönni.

-Nem tudom, hogy normális - e vagy nem, de azt látom rajtad, hogy tetszik neked. - szólal meg elsőnek Minho. - És te is neki. Szerintem ha bármit is szeretne tőled, figyelni fog arra, hogy annyit akarjon, amennyit te is, ahogy beszélsz róla, nem gondolom azt, hogy eddig is követelőző lett volna. Nem hiszem, hogy ő annyira könnyedén vette volna az első kapcsolatát. Nem kötelező mindent megcsinálnod. Ellenkező esetben, ráuszítom Chant és majd megveri.

-A férjeimért bármit. - kap a szívéhez, mire felnevetek. - Csak arra figyelj, hogy ne házasodj meg. Drága a válás. - értetlenül nézek rá, szerintem egy kicsit előreszaladt. - Ne nézzetek így rám, ez anyám tanácsa. - karol át. - Szerintem van előnye annak, hogy Hyunjin öreg. Jó, annyira nem öreg... Biztos már tudja, hogy neki mi a jó, túl van azon, hogy csak kerülgeti a másikat, szóval lehet komolyan érdeklődik irántad és nem csak azért, mert jó buli.

Hálásan mosolyodom el a szavaikon. Mindig megnyugtatnak és az sem érdekel, hogy lehet azért mondják ezeket, mert a barátaim, valamilyen szinten szükségem volt arra, hogy ezt hangosan is kimondják nekem. Egyelőre még tényleg nem tudom, hogy mi az, ami a levegőben lóg köztünk Hyunjinnal, de most mégis több reménnyel látott el, mint múltkor. Tényleg érdekel az, hogy mit adhat nekem vagy az, hogy én mit adnék meg neki.