A láthatatlan gyilkos (Jikook) Befejezett.

5. Fejezet

"Riadtan ültem fel az ágyamban Izzadságban fürödve. Úristen megint ugyanaz az álom. Sirom el magam kétségbeesésemben…" 

Miután megnyugodtam a telefonomért nyúltam az időt megnézni. Hajnali 3 mutatott, nagyot sóhajtva raktam le magam mellé a készüléket, és csak bámultam magam elé. Hosszúnak tűnő percek után kimásztam az ágyból, majd a fürdő felé vettem az irányt. A kis helyiségbe lépve szörnyedtem el azon ami a tükörben fogadott. Szemei fel voltak dagadva, alatta pedig hatalmas nagy lila karikák éktelenkedtek. 

-Szánalmasan nézel ki Park Jimin! Szedd már össze magad!!! - biztattam a tükörképem, majd fejcsóválva hajoltam közelebb a csaphoz, hogy megmossam az arcom egy kis hideg vízzel. Amint ezzel meg voltam ismét a tükörbe néztem, de semmi változást nem láttam magamon. Így lesütötte szemeimet, és elindultam vissza a szobámba. Az ablak előtti kis részhez léptem, majd ki néztem az ablakon. De mindent a sötétség birtokolt, alig volt pár halvány fény az utcán a pislákoló lámpák áldozatos munkája miatt. És ekkor eszembe jutott valami. Hamar az asztalomhoz siettem, majd egy papírt, ceruzát kaptam a kezeim közé, és vissza siettem az ablakhoz. Laza kézmozdulatokkal rajzolni kezdtem az utca skiccét miután végeztem ezzel. Elkezdtem kidolgozni a részleteket. Mire végeztem az egésszel már javában világos volt kint. Így nagyot ásítva raktam le a két tárgyat a kezemből, majd este be az ágyamba, s nyelt el az álmok világa. 

Furcsa hangokra ébredtem fel és anyát láttam még az ágyam szélén ücsörögni. Kérdőn néztem rám, de nem értettem mit keres itt. 

-Hmmm… a… anya? Mi… mit keresel itt? - kérdeztem tőle kissé kómás hangon. 

-Kiabáltál álmodban, és… és beszéltél. Amikor meg fel akartalak ébreszteni nem sikerült így hívtam Dr. Kimet. Nemsokára ideér egy pszichológussal. - válaszolt nekem nyugodtan, de a mondat másik fele nagyon felbosszantott. 

-Ne… nem kell nekem dilidoki. Jó… jól vagyok, csak fáradt voltam. Ennyi! Ne csinálj ebből ügyet. - ültem fel az ágyban, majd néztem ki az ablakon. És akkor realizáltam a helyzetet, éppen szürkület van. Tehát az egész napot átaludtam? - fasza… - jegyeztem meg magamban egy nagy sóhajtással fűszerezve. És ekkor szólalt meg a csengő anya meg egyből elsietett beengedni a vendégeinket. Kb tíz perc elteltével kopogást hallottam a falapon, így egy" szabad" után nyílt az ajtó, és jól ismert orvosom lépett be rajta. Száj maszkot viselt és orvosi kesztyűt, ami "védelmemet" szolgálta. Tarkomat vakarva keltem ki a ágyamból de Dr. Kim csak legyintett egyet nekem. 

-Szervusz Jimin. Maradj csak… - ült le az ágyam szélére. -... hogy vagy mostanában? Anyukád nagyon aggódott érted! - nézett rám a papírjaiból. 

-De… ni.. nincs miért aggódni. Csak nem tudtam éjjel aludni és ezt nappal pótoltam be. Ennyi volt. - válaszoltam neki, de az egész nagyon kínos volt számomra. 

-Hát nekem mást mesélt anyukád! - vette le a szemüvegét, ami eddig az orrán csücsült. - Mesélj az álmaidról! - nézett rám biztatóan, viszont egy szó sem jött ki a számon. Inkább csak nemlegesen ráztam a fejem válasz gyanánt. - Figyelj Jimin. - fogta meg a kezem úgy nézett a szemembe. - Jött velem valaki aki talán segíthet neked. Jó??? - mosolygott rám biztatóan. Mire sóhajtva bólintottam egyet beleegyezésem gyanánt. Ekkor hirtelen felállt ültő helyéből, és az ajtóhoz sietett. Suttogott pár szót, majd kijjebb tárta a falapot, és egy ugyanolyan steril cuccban lévő férfi lépett be rajta, így váltották egymást az orvosommal. Szemei kedvesek és melegséget árasztottak, az arcát nem igazán láttam a maszk miatt. De első látásra olyan érzésem támadt, hogy bízhatok benne. 

-Szia Jimin. Én Kim Seokjin vagyok, hívj nyugodtan Jinnek.- mosolygott, bár ezt nem láthattam. - Azért vagyok itt, hogy segítsek neked. - fejezte be a bemutatkozási monologját, és már az ágyam melletti székben ült. Papírral, tollal a kezében, na meg persze a telefonja is kéznél volt. 

-Jó napot! Mármint estét. - javítottam ki egyből a köszönésemet, mire biccentett egyett. 

-Hogy érzed magad? - teszi fel első kérdését. Amire csak egy szájhúzás a válaszom. Irtó pocsékul érzem magam… 

-Fáradt vagyok. De aludni nem igazán megy. - sütöttem le tekintettem, és a kezemet kezdtem nézegetni. 

-Miért nem tudsz aludni? Mesélj róla. - nézett rám hatalmas szemekkel. 

-Ne… nem fontosak. Csak a sok stressz, és a fűszeres kaja… - nevettem el magam kínosan. 

-Figyelj minden, amit itt mondasz kettőnk között marad. Rendben? - próbált bátorítani kisebb-nagyobb sikerrel. Viszont ha elmondom neki lehet őrültnek fog nézni, és diliházba zárat, de ha nem én fogok bele örülni lassan az egész dologba. - Jimin nem lesz semmi baj. Találunk rá megoldást. - szólt ismét hozzám. Hosszú percekre magamba temetkezve gondolkodtam mire… 

-Á… álmaimban… i… idegen embereket látok akiket… Szóval, hogy is mondjam… meg… megölök. - halkultam el a mondat végére. 

-Értem. És szoktál másnap emlékezni az álmokra? - újabb kérdés, amire bólintok egy aprót. - Rendben. - állt fel a helyéről és a szobába kezdet sétálgatni. Amikor is az íróasztalomon ért és meglátta rajta a két utóbbi rajzomat. - Ezeket te csináltad? - nézett rám kérdőn a razjpapírt fogva. 

-I… igen az álmok után néha késztetést érzek a rajzolásra. - válaszoltam neki félve. 

-És ez??? - mutatta felé a pincét, amiről álmodni szoktam. 

-A… az az a pince ahol a gyilkosság szokott történni. - sütöm le szemeimet. Lassan úgy érzem magam mint egy kihallgatáson lennék. - gondolkodtam el mire pszichológusom bólintott egyet.

-És ez? - mutatta felém a hajnalban készített alkotásomat. - Meg tudod mondani ki ez az alak rajta? - nyújtotta felé a rajzot, és a tollával egy fekete alakra mutatott. 

-N… nem. Nem tudom ki az? - válaszoltam neki fejet rázva. 

-Szabad? - mutatja felém a telefonját. De nem értem mit akar vele, így kérdőn néztem rá. - Szabad lefényképezzem?- bővítette ki a mondata a lényeggel. 

-Persze. De minek ez magának? - kérdeztem rá. 

-Csak tanulmányozni akarom őket. Ha nem baj. - nemlegesen ráztam a fejem mire elkezdett kattingatni a telefonnal. 

-Jimin. Köszönöm, hogy megbíztál bennem, és elmondtad nekem ezeket. Fel írok egy enyhe nyugtatót neked, de csak este veheted be őket. - nézett rám szúrós tekintettel. 

-Rendben. 

-Holnap után ismét eljövök. - mosolygott rám, de nem láttam igazán ugyanis a maszk még rajta volt. 

-Köszönöm doktor úr. - sütöttem le szemeimet ma már sokadjára zavaromban. Hangos léptek zaja csapta meg a fülem ami egyre távolodott és a kilincs lenyomodását hallottam meg. Majd a következő pillanatban már egyedül voltam a csendes szobámba. Ekkor egy furcsa beszélgetést hallott még és gyorsan az ajtóhoz siettem. Ablak matrica módjára tapadtam a falapra, és hallgattam ki az ominózus társalgást. 

-Halló. Szia Jin vagyok. 

-.... 

-Tudsz segíteni nekem? Küldök valamit emailban. 

-.... 

-Köszi. Elküldtem! - hirtelen nagy csend lett a folyosón mire én azt hittem letette, és elment de nem. 

-Egy páciensem rajzolta ezeket. - jegyezte meg és kezdett halkulni a beszélgetés. Mire orrom felhúzva indultam vissza az ágyam felé. Csalódottan ültem le a puha matracra és néztem ki a fejemből.…hazudott nekem. 

Innentől kezdve senkiben sem bízom meg. Csak magamban!!!

Sziasztok.
Itt a tegnapra ígért rész. És ne haragudjatok rám rohadt szarul éreztem magam. 🥺
Na mindegy is.... Remélem tetszet a rész. Nemsokára be is indulnak, majd az események.
Már csak egy kicsit kell várni rá. Addig viszont ilyen uncsi részek lesznek. 🤦‍♀️🤷‍♀️
Millió puszika.

Ui: a hibákért bocsi, javítom majd őket!!!☝️

Love ARMY. ❤️ ❤️ ❤️