A láthatatlan gyilkos (Jikook) Befejezett.

29. Fejezet

Halk csipogást hallok a távolból és, hogy valaki beszél hozzám, de nem ismerem meg a hangot. Teljes sötétség vesz körül, viszont a távolból egy kis fénysugár ad útmutatást nekem. Lassú léptekkel indultam a fehér fény felé, s közben az életem fontosabb momentumain gondolkodtam el. Olyan volt mintha egy vászonra lenne vetítve az eddigi életem. 

Az első iskolanapom, amikor megismertem Hobit….. 

"-Szia Jung Hoseok vagyok, de csak hívj Hobinak. - nyújtott nekem kezed egy hatalmas mosollyal az arcán. 

-Park Jimin örvendek. - viszonoztam a kedvességet." 

A szörnyű hír, hogy beteg vagyok…… 

"- Jimin, egy veleszületett rendellenességet találtunk. - nézett rám szomorúan a doki. - Sajnálom, de… - Itt nyelt egyet, majd folytatta. -...de szívbeteg. - hajtotta le a fejét. "

Fejem csóváltam, majd újra kinyitottam a szemem, s ekkor Őt láttam meg, és az első találkozásunkat, amin muszáj volt nevetnem. A jelvénye miatt történt minden. 

" -Ohhh szia az az enyém.- szólt hozzám, majd elém lépett. Azok a szemek és a mély orgánumú hangja." 

Ha visszagondolok totál kirázott a hideg, mármint jó értelemben. 

Aztán jöttek a " randik" és az első csók, amit inkább lehet nevezni puszinak mint csónak, de nekem nagyon tetszett. - amíg a gondolataimba voltam merülve a múlttal kapcsolatban egyre közelebb kerültem a fény áradathoz, s lelkemet egyfajta melegség járta át. 

-Jimin! Hallasz? Kérlek nyisd ki a szemed! Kicsi… - hallom egyre hangosabban ezt a hangot, majd mintha villám csapott volna belém úgy ért a felismerés, hogy ki is ő… a hang forrása! Jungkook hangja, tehát itt van velem…, s ekkor hirtelen a fényességből zuhanni kezdtem, majd minden egyre valóságosnak kezdett tűnni. 

Lassan nyitogattam a pilláimat, s egy fehér fallal néztem farkas szemét, hunyorogva óvatosan balra néztem, majd jobbra, és egy fekete hajkoronát vettem észre az ágyra borulva. Amennyire láttam a vállai rázkódtak, s csak a halk hangját hallottam. Próbáltam szavakba önteni amit mondani akartam volna neki, de megakadályozott benne valami, méghozzá a lélegeztető gép csöve. Így lassan bal kezemet felemelve vezettem ujjaimat a fekete hajzuhatagba, ezzel hívva fel a figyelmét magamra. Mire rám kapta könny áztatta tekintetét, s egy megkönnyebbült arcot láttam magammal szemben. 

-Úristen!!! Jimin… végre, hogy magadhoz tértél. - hirtelen kapkodni kezdett meglepettségében, majd felpattant ültő helyéből és fölém magasodott. - Várj azonnal hívom az orvost! - avval a lendülettel ki is rohant a szobából maga után becsapva az ajtót. Mire próbáltam ülő helyzetbe feltornázni magam, de a vállamba iszonyatos fájdalom nyilalt bele, ezért inkább úgy maradtam, s próbáltam nem a fájdalomra koncentrálni. Ekkor viszont újra nyílt a falap, majd egy fehér köpenyes férfi lépett be rajta Kook pedig mögötte toporgott. 

-Szép napot Jimin. Hogy érzi magát? Fáj valamije? - nézett rám kérdőn az idősebb férfi, mire rájött, hogy miért nem válaszolok, és szólt egyből egy nővérnek. A barna hajú nő azonnal az ágyam mellett termett, s elkezdte kikapcsolni az élet jeleket mutató gépeket. 

-Most kérem vegyen egy nagy levegőt, majd fújja ki lassan. - adta ki az utasításokat nekem, de tudtam mit kell tennem így könnyen kivette a csövet a torkomból. Végre kaptam rendesen levegőt nagy megkönnyebbülés volt, viszont a torkom igen csak kapart. 

-Tehát! Hogy van? - kérdezte ismét tőlem a doki, mire kicsit meg köszörültem azt és  szólásra nyitottam a szám… 

-Johhhl… khmm… ahh fehjem fáj. - válaszoltam neki, majd egyik kezem a vállamra tettem, a hirtelen jött nyilaló érzés miatt.-...megh itt ish.- mondtam halnak. 

-Értem. Szólok majd a nővérkének, s hoz majd fájdalomcsillapítót. A vállából kivettük a golyót, de… - Itt hirtelen elhallgatott majd Jungkook rá nézett szúrós szemmel. - És azt hiszem ennyi. - mosolygott nekem, ami rohadtul nem tetszett. - Ha most megbocsátanak nekem mennem kell. - evvel kiviharzott a szobából engem egyedül hagyva Jungkookkal társaságában. Lassan lépett felém, majd leült az ágy melletti székre, s a kezemért nyúlt, de elhúztam tőle és a takaró alá dugtam, mire csak egy sóhajtással válaszolt. 

-Honnan…honnan tudtad hol vagyok? - bukott ki belőlem a kérdés evvel a csendet megtörve köztünk. 

-Ez… ez egy hosszú történet. De ha jobban leszel ígérem mindent elmondok. - nézett rám egy biztató mosoly társaságában. De ekkor eszembe jutott mit is mondott nekem az a beteg állat, majd gondolkodás nélkül kérdeztem rá a legkényesebb témára. 

-És a tesódról mikor akartál mesélni  nekem? - döntöttem kicsit oldalra a fejem, s úgy néztem rá, de az arcán csak a rémület és a meglepettség kettősséget láttam. - Nos…?! 

-Ez egy hosszú story! De ha jobban leszel elmondok mindent. Jól van? - próbált mosolyogni de nem jött neki össze át láttam rajta. 

-Nem várok… most akarom hallani. - jött vissza kicsit a hangom, aminek most igazán örültem. 

-Hát jól van! - hajtotta le a fejét, s kezdett bele a történetbe, végig a kezeit bámulta rám sem nézve, ami kissé zavart de nem tettem neki szóvá neki. Mire a történet végére értünk már kint be is sötétedett, nagyot sóhajtva fürkésztem a tekintetét, de nem jött össze, mire ismét én törtem a kettőnk közti csendet. 

-Hogy találtál meg? - kérdeztem meg tőle. 

-Hát… szóval… amikor kaptad a névtelen SMS-t, ugye elvittem a telód. - kezdett az ujjaival babrálni. - Nos akkor egy poloskát raktam bele, és amikor telefonáltál Taehyung bemérte. - sóhajtott nagyot, majd tekintetét az enyémbe fúrta ma először. 

-Tehát megfigyeltél!? - kérdeztem tőle nyugodtságot szinlelve, de belül ordítottam, hogy így átvágott az akitől az első csókomat kaptam. 

-Nem… esküszöm nem állt szándékomban, de féltettelek. Ezért csináltam. - halkult el a mondat végére, majd a halk szipogást hallatott. Akkor ezek szerint mindent tud! Ekkor tudatosult bennem, hogy akkor a Namjoon való beszélgetéseket is hallotta. Gondolatban jól fejbe is csaptam magam… ez annyira ahhh. Utálom! A fejemben ezernyi kérdés cikázott, de azt sem tudtam melyikkel kezdjem, majd nagyon sóhajtva néztem rá. 

-Kérlek most menj el! Egyedül szeretnék lenni. - fordítottam hátat neki, s az ablakot kezdtem bámulni. 

-Ne csináld ezt… Jimin…! - kezdett esedezni nekem, de nem hatott most meg ezzel. - Tu… tudom, hogy hibáztam, de ha nem lett volna az a szar talán már a temetőben feküdnél. - kezdett egyre hangosabban beszélni, mire a mondat végére ért egy kis élt is hallottam már a hangjában. 

-Haaa… biztos annak örülnél a legjobban! - jegyeztem meg szarkasztikusan, mire egy csikorgó hangot hallottam meg, majd utána az ajtó becsapódását. Lassan fordultam a falap felé, s akkor láttam, hogy még mindig ott áll nekem háttal. 

-Én sose bántottalak! Jó… oké vannak dolgok amiről nem szívesen beszélek tudom, hogy muszáj lenne. De nem akartam egyszerre mindent rád zúdítani! Viszont sose akartam azt, hogy te meg halj! - nézett rá könnyes szemmel, majd kilépett és egyedül hagyott a magányomban. 

Sziasztok csajok.
Végre ide is ide értem. Köszönöm, hogy ennyit vártatok az új részre. És most már rendesen hozom majd őket. 🥰
Remélem azért ti jól vagytok?!
Millió puszika és ölelés

Love ARMY. ❤️ ❤️ ❤️