A láthatatlan gyilkos (Jikook) Befejezett.

12. Fejezet

"Egy vajszínű szobában voltam, és az ablak előtt ülve néztem a kinti szomszéd fiúk, hogyan labdáznak. Könyököltem fel az ablakpárkány rá és a fejem kezembe pihent amikor váratlanul egy gyerek hangot hallott még a hátam mögül.

-Héé Jung mit csinálsz ott??? Gyere te is ki játszani. - lépett mellém és a kezemre fogott, majd húzni kezdett kifelé. Amint le értünk gyorsan felkapta a cipőjét, s kicsapva a bejárati ajtót kiszaladta rajta. Én is követem a példáját, de nagy veszekedésre értem ki.

-De miért nem játszhat? Vele pont meglenne a két csapat. - fonta össze kezeit a mellkasa előtt a fekete hajú srác.

-Mert egy depis, és zakkant fiú. - állt neki a nála idősebb szőke srác.

-Ne hívd zakkantnak a testvéremet. - ugrott neki a fekete hajú alacsony fiú a szőke nagyszájúnak. Ahogy verekedtek a fűbe a többi gyerek elkezdett kiabálni és szurkolni, de nekem csak a könnyek mardostak a szememet, és próbáltam a gombócot visszanyelni, ami nagy nehezen sikerült és szavakat kezdtem formálni...

-Elég!!! Hagyjátok abba... - zokogtam és úgy kiabáltam túl a, majd egy tucat gyereket. - Kook hagyjad neke... nekem nincs is ked... kedvem játszani. - hüppögöm a mondat végét. Mire leálltak egymás gyepálásával, s rám néztek, majd fekete hajú fiú hozzám lépett és megölelt.

-Én sem akarok akkor játszani. - mondta rám mosolyogva. - És tudjátok mit. Ilyen undok embereket sosem láttam. - fordult feléjük és úgy mondta az előttünk állóaknak. A kezem után nyúlt, és befelé kezdett húzni a házba őket ott hagyva döbbenten. Az előszobába a fal mentén lecsúszva fogtam a fejem és hullottak a sós cseppek tovább a szememből.

-Hé ne is foglalkozz velük. Jó? Gyere menjünk rajzolni, úgyis nemsokára vacsora. - ölelt meg meleg kezeivel, amitől valamennyire megnyugodtam. "

Ismételt csipogás hangját hallottam meg, de most mást is éreztem. Egy meleg kéz szorongatta a kicsi mancsom. De kihez tartozik? És miért van itt? Kicsoda ő? S ekkor lassan nyitogatni kezdtem a szemem, viszont sötét volt a szobába, próbáltam sűrű pislogások közepette tisztítani a képet, de nem nagyon ment. Nagy levegőt véve oldalra néztem, ahol egy fekete hajkoronát láttam meg az ágyamra hajolva aludni. Kicsoda ő? És olyan meleg a keze, teljesen elveszek benne és megnyugtat. A borzalmas sötét életembe melegséget hozott. Ekkor mocorogni kezdett, majd felemelte kómás tekintetét és összeakadt a szemünk. A szívem hirtelen kezdett el dobogni a mellkasomban eszeveszett módon amit a kis gép mellettem mutatott is. Rémülten ugrott fel a székről majd szaladt ki a szobából. Két kezemet a mellkasomra tapasztottam, mert elkezdett fájni de valami irdatlan nagyon, alig bírom elviselni. Ezzel egyidőben fogyott el a levegő a szobába és csak tátogni tudtam, mint egy hátravetett hal. Remegésemből egy fehér köpenyes ember rántott vissza, látom őt és a fekete hajú is, de nem hallom a hangokat. A fülembe csak a saját szívem dobogását hallom és a könnyeim is elindultak a szememből. Ekkor egy ismerős alak tűnik fel a látóterembe, de mit keres itt? Ki hívta? Gondolataimból egy papírzacskó rántott vissza, amit a szám elé tartva beszélt ő is hozzám. Mire kis idő múlva kicsit jobban éreztem magam.

-.... oól van! Jól van. Ezaz Jimin lélegezz mélyeket, és csak rám nézz. - mutat a szemeire. - Csak ENGEM nézz!!! - kezdet ő is úgy lélegezni, ahogy én csináltam. - Jóó... most már nem lesz baj! - fordult a fehér köpenyes doki felé. Lassan elvettem a papírzacskót a szám elől és rekedtes hangon szólaltam meg.

-J... Jin teh mith kereshel itt? - nyögtem ki nagy nehezen a kérdésem.

-Felhívott a doki, mert látta a nevem a kartonodba. De még jó, hogy bejöttem. - mosolygott rám biztatóan.

-Köszönöm... - dőltem hátra az ágyamban nyugodtan.

-Most próbálj meg pihenni. Holnap reggel jövök korán. - paskolta meg a vállam biztatást gyanánt, majd kiment a kórteremből, a másik dokival együtt. Ismét kettesbe hagyva evvel a rendőr/gyilkossal.

-Jobban vagy már? - kérdezte halkan tőlem, mire enyhén bólintottam neki. - Örülök. - mosolygott rám és akkor tűnt csak fel, a kedves nyuszi mosolya az arcán. - Amúgy kérdezhetek valamit? - ült le mellém a székre és hatalmas szemekkel nézett rám, mire ismét bólintottam.

-Az... - mutatott a mellkasomra. -... baleset, vagy műtéti heg? - mire ijedten néztem le a mellkasomra és akkor realizáltam, hogy félig ki van gombolodva a kórházi pizsamám. Nagyot nyeltem, s néztem rá, viszont nemlegesen ráztam meg a fejem a kérdésére. - Értem. Tehát nem akarsz róla beszélni. Igaz? - csóválta fejét csalódottan.

-Nehm. - válaszoltam neki, mire felkapta a fejét és elmosolyodott.

-Szép hangod van. - jegyezte meg, amit én bóknak vettem, és el is pirultam így az ablak felé fordítottam a fejem. - Amúgy Jeon Jungkook vagyok. Te? - nyújtotta felém jobbját, mire ijedten néztem rá, és vonakodva de elfogadtam.

-Park Ji... Jimin. - dadogtam ki a nevemet csak nem tudom miért vagyok ennyire zavarban.

-Örvendek Jimin!

-Szi... szintúgy. - Majd elhúztam a kezem és vissza feküdtem az ágyamba.

Remélem nem fogom megbánni, hogy nyitottam felé. Álmaim gyilkosa felé... de magam sem tudom miért!

Sziasztok.
Hát itt volna az új rész. Igaz kicsit rövidebbre sikerült, de csak azért mert még nem akartam lelöni a poént. 😅
Na de sietek a többi könyvemhez, és oda is hozok ma folytatást.

Eddig hogy telik a szünetetek?
Millió puszika és ölelés

Nincs átolvasva. 👉👈

Love ARMY. ❤️ ❤️ ❤️